Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 6. szám - VALÓ VILÁG - Beke György: Szigetség-e Domokos?

na a viselet. Miként a moldvai csángómagyarok nyelvjárása olyan hajdani sajátosságokat őriz ma is, amelyek a magyar köznyelvből kikoptak azóta.

— Szilágyi Domokos, a költő gyermekkorából még emlékszik az itteni népviseletre. Borjúszájú ing, bő gatya, pitykés mellény, árvalányhajas, pörge kalap. Főként a szegények őrizték, a falu szélén.

— Nem őrzi már senki ! —feleli a hajdani faluszéli szegény, Németh János.

— Hiszen magam is láttam a megyei magyar újságban népviseletbe öltözött domo- kosi táncosokat.

— Az újságban láthatta. A fényképész felöltözteti őket... Mikor fiatal voltam, abban mentünk sétálni vasárnap délután, meg a táncba.

— Most milyen viseletben mennek a vasárnapi táncba?

— Csak nagy ünnepeken van tánc. Bálnak nevezik. A klub nyitva volna vasárnap. És a kocsma. Az mindig nyitva van.

Temetésen, keresztelőn, lakodalomban éli átafalu—akisközösség — a megörökölt hagyományokat. Az egymásra utaltság törvényét. Domokoson, amely szintén „szétfutó” falu lett, hiszen lakói sokfelé járnak el dolgozni, az iskolaépítés mutatta meg mostanság, hogy a közösségi összefogás még mindig erős, könnyen mozdul, ha megéri a cél. Kicsi lett a „régi” iskola, ez sem túl öreg épület, 184 növendék volt tavaly, jövőre sem lesz kevesebb, még több is talán, mintegy 300 gyermek van Domokoson. Másutt viszont annyi emeletes új iskolát láthattam, félig üresen, nagyon odafigyelek, hogy Domokoson egy egész új épületet kellett emelni, tantermekkel, laboratóriummal, minden szükségessel. Hívás nélkül jött az egész falu segíteni, olyanok is, akiknek nincs már iskolás korú gyermekük.

— A domokosi tanárnők — az évtizedek óta itt tanító Jónás Mária, Danes Mária, vagy most idehelyezett fiatal —az ablakokat mossák, a padlót fényesítik, ha nem ismerném személyesen esztendők óta, meg se tudnám különböztetni őket a kalákázó falusi asszonyoktól.

Domokos pedagógusainak messze észrevehető példája hozott ide először, 1977 nyarán, mikor az Utunk évkönyvbe készültem írni róluk. Diák fiam buzgó érdeklődése avatott be a Jóbarát tantárgyolimpiászának izgalmas versenyébe, jó másfél évtizede. A TO-verseny, ahogy a kisdiákok bizalmas közvetlenséggel nevezik, nyilván pedagógiai céllal indult: ki milyen mélyen sajátította el az irodalmat és a matematikát, a vegytant és a földrajzot?

Magyarlápos hetipiacán Zágoni Attila kenyeres társam — első látogatásomon vele jöttem volt Domokosra — észrevette, hogy otthonosan nézegettem a betonasztaloknál zöldséget, gyümölcsöt áruló falusiakat. Ismerem őket? Egy gyermeklánykát keresek. Ha érdeklődnék, talán itt találnám Szász Enikőt Domokosról. Ő írta le, hogy faluja gyermekei szabad idejükben segítenek „piacozni” nagyszüleiknek — szüleik nem nagyon jönnek a vásárba —, néha pedig éppenséggel egyedül „terítik szét” árujukat, kínálgatják a híres domokosi portékákat, amelyek manapság akkor is megteremnek a fóliasátor alatt, ha a nap zsugoriskodik a melegével. Száraz időben meg szivattyú szórja a mesterséges esőt a növényekre a domokosi zöldségeskertekben.

Mindezt három diákdolgozatból tudhattam.

— Amott az a dombhát az Ódal — ámítottam el jártasságommal Zágoni Attilát. Ismertem a hatodikos Miklós Endre dolgozatából. Dűlőneveket hívott segítségül annak igazolására, hogy körös-körbe nem voltak kopárak a domboldalak, sűrű erdők borították őket: Zúgó, Szil, Kisnyíres, Nagynyíres, Cseripatak, Tölgyfás-orom. „Gyümölcsfa-nevek nem szerepelnek határnevekként, mert a gyümölcsösöket az ember nemrég telepítette a faluba és környékére, a határnevek ezeknél régebbiek.” Miklós Endre nyilván nem e dolgozathoz készülve találkozott először faluja határ- és dűlőneveivel,

44