Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 1. szám - Varga Csaba: Szibéria keresése (útinapló)
VARGA CSABA SZIBÉRIA KERESÉSE (Útinapló) Voltam Szibériában, mégsem láttam Szibériát. Mielőtt elindultam volna, megfogalmaztam saját Szibéria-képemet. Ez a Szibéria: ősvadon, buja, áthatolhatatlan erdő, olyasmi, mint Somogy-ország a múlt században, csak sokkalta nagyobb s félelmetesebb. Ha egy magyar azt kívánja mondani, hogy nagyon hideg van, nemegyszer úgy fejezi ki magát, hogy szibériai hideg van. Nálunk Szibéria: a nagyon hideg — talán régi hadifoglyaink hozták ezt az élményt? Ezért a Szibéria-kép nem egyszerűen az elemi erejű tajgával azonos, hanem olyan fékezhetet- len rengeteg, amelyben alig elviselhető hideg van. Kétszeresen pokoli: látszólag végtelen erdő és végtelen hideg. Ehhez a képhez társul még a feltételezett heroizmus: aki ezt a természetet kibírja, az nem akármilyen ember. Nem véletlen, hogy nálunk gyakran feltétlen tisztelet övezte azokat, akik hazajöttek a szibériai hadifogságból a világháborúk után. Különösebb vágyak nélkül is úgy indultam Szibériába, hogy oda megyek, ahol esetleg fantasztikus élmények várnak rám: holott belül tudtam, az elkép- zelt-Szibériát nem fogom megtalálni. Nincs már sok ebből az Uralon túli fagyos egzotikumból. Egyébként is mire odaérkezem, a legendás télnek már vége lesz; ha pedig a tél netán tombolna is még, úgysem engednek ki majd az embernyelő tajgába. Nem is tudom, hogy egyedül vagy másokkal nekivágnék-e egy tajgai expedíciónak. De vágytam rá, s csalódtam, hogy elmaradt. Aztán jártam a tajga szélén, s láttam a tajgát felülről, meg autóztam a tajgában, de a remélt-tajgát, a félelmetest, a gyönyörűt mégsem láthattam. Noha az utolsó hóviharok egyike még utolért ezen a tavaszon. Zakóban tettem is egy sétát a kavargó hóesésben, ám nem fáztam eléggé és nem volt mitől félni. A nagy élményt hiába is hajszoltam volna. A mitikus Szibériát már sokfelé megfegyelmezték, s csak az első tajgairtók laktak sátorban, csak az első bevándorolt nemzedékek éltek szúnyogháló mögött. Lehet, örök nosztalgia marad: a nagy erdő, a nagy folyó, a nagy hideg, a nagy tett; mindaz, aminek nagysága például Szibériában élhető meg. Emlékké finomul a nagy száműzetés is, a totális kitagadottság, vagy a nagy vándorút is: gyalog és lovon hazajönni Szibériából a Kárpát-medencébe. Voltak férfiak, gyengék és erősek, akik ezt az utat megtették, feltehetően rengeteget nélkülöztek, de utólag talán füröd- tek az önszeretetben s a körülölelő tiszteletben, vagy korán s dolgavégezetlenül meghaltak, mert azért Szibéria jelentősen megrövidítheti az életet. Élő emlék volt ez egyik útitársamnak is, aki ereklyeként egy fekete szúnyoghálót hozott magával, azt, amely így másodszor jutott el Szibériába, mert először az édesapja viselte itt hadifogolyként. Ez a nálam húsz évvel idősebb barát egy régi-régi fotót is felmutatott: egy ember ült a lovon, mellette áll a szibériai asszony, aki valószínűleg szerette, s akit végül ott kellett hagyni. Ez lenne a dolgok rendje: ha menni kell, nincs ami visszatartson? És a mese feltehetően igaz: az asszony — Európa felé —vagy ezer-ezerötszáz kilométeren keresztül elkísérte a férfit. Aztán természetesen visszafordult: ha menni kell, nincs ami visszatartson. Képzeletemben mindenképpen a bratszki „tenger” Szibéria közepe. Sokáig a Balaton mellett nőttem fel, ezért a nagy vizekre érzékeny vagyok. Tenger? Ez nem olyan hatalmas víz, mint akárcsak a Fekete-tenger, mégis nagy tó; láttuk ezt felülről, az AN—24 RV légiszekér ablakából. Szemlélődöm a bratszki tenger partján: a part sima, homokos, finom, a kagylók nyaralója? Nem. Olyan ez a part, mint annak a gödörnek a széle, 40
