Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 4. szám - SZEMLE - Seres József: Gerő János: Vallomás a szülőföldről
lényegében helytálló ez a megállapítás még a legnagyobb kritikus egyéniségek életművére is. így hiába állapítja meg Utasi Komáromi József Sándor 1976-ban megjelent Szomorú tarisznya című verseskötetéről, hogy az „véletlenül sem a hagyományosság vagy a modernség, hanem egészen egyszerűen a költészet viszonylatában vet föl kérdéseket” (79. lap) s bizonyít valóbbn ékes logikával — ez bizony ma már nemigen érdekel senkit... Néhol izgalmas és meggyőző, néhol vitára ingerlő, néhol álomba ringató tehát Utasi Csaba tanulmánykötete. Véleményemet szándékosan fogalmaztam meg róla mindenféle köntörfalazás és udvariaskodás nélkül. Jugoszláviai magyar alkotókkal beszélgetve ugyanis előbb-utóbb mindig felmerül az a jogos panasz, hogy a magyar- országi kritika, amennyiben egyáltalán tudomást vesz róluk, többnyire komoly bírálat helyett biztató vállveregetéssel kezeli őket. Ez pedig valójában a legkegyetlenebb kritika: a dilettánsokat megillető. S nagyon igazságtalan is, hiszen a vajdasági magyar irodalom minden tekintetben érett az azonos mércével való mérésre. Sőt sok tekintetben, például szellemi nyitottság és bátorság terén, nekünk lenne tanulnivalónk. (Fórum Kiadó, 1982.) SZAJBÉLY MIHÁLY GERŐ JÁNOS: VALLOMÁS A SZÜLŐFÖLDRŐL „Vallomás” ... ez a szó már eleve líraiságot és elmélyültséget sugall. És természetesen teljes őszinteséget. Nem is volna értelme egyébként. A szülőföldhöz kötődés különben csaknem minden ember egyik belső jellemvonása. Költők, írók, művészek vallanak róla, hiszen bölcsője, elindítója egész pályafutásának, Gerő János Vallomás a szülőföldről című könyvében azonban nemcsak erről van szó. Az ő szűkebb hazája, Derecske — az írói felfokozások, megfelelő általánosítások révén — nemcsak egy hajdú-bihari településnek, hanem az egész magyar paraszti sorsnak tükrözőjévé válik. Nyomon követhetjük,ahogyaz elmúlt vihatos évszázadokon keresztül megyen a jelenbe, sőt bepillantást nyújt a várható jövőbe is. Kétségtelenül nehéz feladat ez egyetlen község (szülőfalu) történetének, fejlődésének (pusztulásának és újjáébredésének), leglényegesebb vonásainak kiemelésével is, de Gerő János könyve arról győz meg, hogy mégis megoldható, s így vallomása átfogóvá, történelmi érvényűvé is válik. Könyve nem tekinthető tehát egyszerűen egy falu, vagy táj szokásos értelemben vett szociográfiájának. Ahhoz sokkal több ténybeli adatra, statisztikai kimutatásra stb. lett volna szükség a múltra és jelenre vonatkozólag egyaránt. Olvasói, kritikusai között talán lesznek is, akik ezt hiányosságnak tekintik, de a koncepciót, a célt nézve az íróval kell egyetértenünk, aki nem egy terület, nem egy falu tárgyilagos képét akarja megrajzolni, hanem azt a képet, ami arról benne él. Elmondani, megvalla- ni mindazt, ami feledhetetlenné tette és teszi számára ma is. A bevezető fejezetben ugyan eltöpreng azon is, hogy vajon lesz-e „elég téma”?, de mindjárt meg is felel rá: „Ugyan miért ne lenne? . . . Talán az egész ország múltja és jelene nem ilyen, vagy hasonló tapasztalatok története?” Ezzel természetesen egyet kell értenünk, ám mégis a már említett tényezőt emelném ki. Azt, hogy a könyv úgy követi nyomon Derecske életét — múltját és jelenét—, hogy abban mindenütt ott van az író legmélyebb átélése, élménye. így válik vallomássá. Persze föltehetnénk azt a kérdést, hogyan illeszkedik ebbe a régmúlt korok felidézése, mert hiszen az író elég hosszan időzik ezeknél a koroknál. Négy fejezetet is szán a régmúlt századok történetére (kezdve az őstörténettel, a régészeti ásatások tanulságaival), hogy valaha a kim- merek, majd szkíták hazája (vagy vadászterülete) volt, s hogyan követték azokat a kelták, szarmaták, gótok, gepidák stb; — hogy végül a magyarok honfoglalásával bizonyos állandóság jöjjön létre. S hogy milyen volt itt az élet a honfoglalástól a török megszállásig, hányszor pusztult el minden, majd éledt újjá; hogyan telepedtek itt meg a hajdúk, milyen világ alakult ki a Habsburgok, s a szabadságharcok idején? Ezt természetesen az író is csak mások, történetírók, régészeti kutatások nyomán ismerheti, mégis belső élményévé válik bizonyos mértékben azáltal, hogy a jelen embereiben (nyelvükben, szokásaikban és az ősöktől fiú- ról-fiúra átszármazó emlékekben) is kutatja a múlt nyomait. Mikor például arról ír, hogy a császári zsoldosok egy részét ott helyezték el, s egész utcákat köteleztek kvártélyházak és istállók építésére, hozzáfűzi: „Ezeket használták a katonaság eltakarodása után nyári konyhának, sütőháznak a derecskeiek.” S ez sajátos építkezési formát teremtett, mert „még ott is építettek ilyet, ahol a katonaság nem szállásolt.” A könyv nagyobb részében mégis a közvetlen élményekre támaszkodó közelmúltat és jelent idézi elénk, erősen kapaszkodva — s ez érthető — a hajdani hajdúk erkölcsi és magatartásbeli örökségébe. Ezekről olyan meggyőzően ír Gerő János, hogy szinte mi is átéljük: nem véletlen, hogy ezen a földön lett az előbb fajvédő Bajcsy-Zsilinszky Endréből a nép igazáért, a magyarság, méginkább a parasztság felszabadításáért harcoló igaz ember, nemzeti hős. Éppen a legutóbbi években lángoltak fel a viták Bajcsy-Zsilinszky körül, s úgy hiszem, hogy Gerő János konkrét visszaemlékezései nagyban hozzájárulhatnak a felmerült kérdések tisztázásához, jobb megértéséhez. — A vallomások legnagyobb értékét, jelentőségét mégis inkább a felszabadulás utáni évek, évtizedek valóban líraian szép és őszinte rajzában kell keresnünk. 90
