Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 4. szám - Végel László: Egy brigád története (elbeszélés)
tunknak éltünk. Szabadok voltunk. Ha nekünk szükségünk van az útra, akkor mi meg is csináljuk. Ezt hittük legalábbis. Álom és valóság összekeveredett bennünk. Elfeledkeztünk a tervrajzokról, amelyeket a kezdet kezdetén kaptunk, a míniumfestékes sziklákról sem vettünk többé tudomást, hanem mentünk a saját fejünk szerint. A brigád még egyszer felülmúlta önmagát. Mielőtt szétesett volna. Mert szétesett, széthullott. Először a parancsnokot hívták vissza politikai-agitációs munkára. Sírt, amikor eltávozott közülünk. Aztán megjelent a kaszárnya fiatal parancsnoka és azt mondta, parancsot kapott, hogy szüntesse meg az élelmezést. Mi hallgattunk, szorongattuk a szerszámokat, s ő is meg volt illetődve. Vagy száz kon- zervet hagyott végül is. Mit tudom én, motyogta maga elé. Lassan mind több lapát, csákány került az útszélre. Egyenként, lopva széledtünk szét. Nem vettünk búcsút egymástól, hogy aztán hosszú évtizedeken keresztül lelki- ismeretfurdalással és keserű szájízzel keresgéljük, kutassuk egymást; külön-külön mindannyian azt szerettük volna megtudni: mit tettünk, hová kerültünk, mi lett belőlünk mindezek után. Fáradtan, egy kicsit görcsösen szorongatom a kormánykereket. Igen, itt a falu, itt a templom, itt vannak a virágoskertek. Itt kellene megállnom. Mit is mondjak vajon a járókelőknek, az utcán sétáló embereknek? Kiket is keressek tulajdpnképpen? Behunytam a szemem. Mit is tudnának ezek az emberek arról a brigádról .. . Nem jegyzett meg itt senki bennünket, nem is emlékezhet ránk senki: olyan ez, mintha nem is léteztünk volna. S az út is megépült. Nem mi építettük, hanem mások. Lehet, hogy nem is a régi nyomokat követi, legfeljebb itt-ott szeli azokat. Hol találkoznak, hol válnak el, ezt soha senki nem fogja megállapítani. Lehet, hogy mindaz, amit csináltunk, egészen felesleges volt. A rozsdás lapátok, a felfordított talicskák, a lopva félredobott csákányok helyett hófehér kilométerkövek, hirdetéstáblák, útjelzők, villogó fényreklámok. A földkupacoknak, amelyeket izzadva, remegő térdekkel, oly elszántan hordtunk össze, a kőrakásoknak, amelyeket vánszorogva raktunk egybe, nyoma sincs már. Mindez eltűnt. (1975.) 31
