Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 4. szám - Végel László: Egy brigád története (elbeszélés)

és felállítottuk a vaságyakat, néhányan zászlórudat készítettek, úgyhogy estefelé már megilletődve húztuk fel a zászlót és énekeltük a himnuszt.

A parancsnok és helyettese korán reggel elindult a mérnökökkel és a technikusokkal, hogy megjelöljék a terepet, amelyet meg kell tisztítanunk. A parancsnok egy nagy ecsetet szorongatott a kezében, helyettese pedig egy vödörben míniumfestéket vitt, ezzel jelölik majd meg a köveken az irányt. Két napig is eltartott munkájuk, mi azonban már az első napon kitűztük a zászlót, szimbolikusan megjelölve azt a pontot, ahol elkezdjük az autóút építését.

Néhányan csodálkoztak és kérdezgették, milyen út ez, amely az erdő közepén egy tisztáson kezdődik, minden útnak ugyanis folytatódnia kell, így nem lehet utat építeni, magyarázták. A többiek leintették őket és arról beszéltek, hogy valószínűleg egész úthálózat lesz majd, tudják jól ezt azok, akik az egészet tervezték, biztosan megvan minden a tervrajzon. Pár órán belül pattogni kezdtek a kőszilánkok, repültek a talicskák, s itt-ott földkupacok, kőrakások emelkedtek ki. Köztük a sima földsáv mind hosszabb lett. A katonák pontosan megjelentek az ebéddel és a vacsorának valóval és megígérték azt is, hogy egy vasárnap majd az egész kaszárnya kijön segíteni.

Már vagy tíz kilométeres útszakaszt előkészítettünk, amikor megérkezett a kaszárnya fiatal parancsnoka és egy rövid beszédet tartott.

Elvtársak, kezdte, a nép ellenségei nem nyugszanak. A kapitalizmus bérencei felemelték a fejüket és illegálisan átlépték a határt. Diverzáns akciókat készítenek elő. El akarják pusztítani, amit mi felépítettünk, amit a romokból kimentettünk. A nép nem kegyelmezhet nekik, haragja lecsap rájuk. A katonaság fegyvert ad az ifjúságnak és az ifjúság megvédi magát. Védjétek magatokat és az egész országot, mondta és egy puskát emelt a magasba.

Halál a fasizmusra, szabadság a népnek! kiáltottuk utána.

Ez volt talán a brigád legszebb napja. Voltak közöttünk katonaviseltek is, átvették a puskát, kijelentették hogy rendkívüli feladatként vállalják az éjjeli őrséget is. Nekünk mindegy volt, ki fogja éppen a puskát, úgy éreztük, hogy éjszakánként, álmainkban is azt szorongatjuk, s így vonultak be álmainkba a fegyverek, a golyók, s gyakran azzal a gondolattal aludtunk el, hogy talán éppen ma éjszaka dördül el a lövés, s akkor majd mindent, mindent lehet és kell kockáztatni.

Majd sátrakat is kaptunk a katonáktól, hogy az egyre hosszabbodó útszakasz újabb és újabb állomásaitól ne kelljen kilométereket gyalogolnunk vissza a táborba. Vittük magunkkal a vaságyakat, a pokrócokat, a rozsdás kerékpárt, a golyókat, a puskát, és úgy éreztük, minden egyes kilométerrel közelebb kerülünk valamihez.

Nem tudtuk egészen pontosan, hová vezet az út, de éreztük, mindez már nem játék többé, már nem egyszerű verseny, ez már nem a lapátok és a csákányok munkája, hanem mi egyesegyedül, puskával és csákánnyal megyünk álmaink elébe. És minden tőlünk függ.

Gyorsan és makacsul dolgoztunk, kitartóan és keményen. Már el is felejtettük, hogy a semmiből kezdtük, gyönyörű utat láttunk magunk előtt: végtelent. Ekkor megérkeztünk az első hegyi faluba. Éppen mellette haladt volna el az út. Néhány fehér ház, takaros udvar, templom, temető, virágoskertek, kukoricaföldek. Egy öreg ballagott le először hozzánk és hosszasan nézegetett bennünket. Köszönésünket csak fej- bólintással fogadta. Szótlan hegyi öreg volt. Sovány arcú, egyenes derekú és deres hajú. És keménytartású. Mi lesz itt, kérdezte hosszú fontolgatás után. Mi lesz itt, ismételte meg valaki megütközve. Hát nem tudja? Az öreg hallgatott. Emberek, ez az öreg nem tudja, hogy mi lesz itt, nem tudja, hogy ezt a tisztást egy széles autóút szeli majd át, nem tudja, nem tudja, hogy miért jöttünk ide. Mindenki kezében megremegett a szerszám. Az első pillanatban azt éreztük, hogy csúfot űznek belőlünk.

29