Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 4. szám - Végel László: Egy brigád története (elbeszélés)
VÉGEL LÁSZLÓ EGY BRIGÁD TÖRTÉNETE Utasi Csabának Végzetünkkel mit sem törődve már a második héten elhatároztuk, hogy az egy hónap lejártával nem tesszük le a lapátokat, a csákányokat, a talicskákat, hanem egész nyáron az autóút-építésen maradunk. S még azon sem lepődtünk meg, hogy senki sem kérdi tőlünk, miért határoztunk így. Jöttek a filmhíradótól, az újságoktól, fényképeztek, faggattak bennünket s mi nyilatkoztunk az újjáépítésről, a munkásságról, az osztályellenségről; a tábor vezetői meghatódottan szorongatták kezünket s mi mindig mindenkinek megismételtük, hogy maradunk és kitartunk, de azt hogy miért, nem kérdezte senki. S igaz, hogy mi magunk sem gondolkoztunk el ezen, de akkor ez tűnt számunkra természetesnek. Talán azt hittük, hogy mindenki elvárja, hogy ottmaradjunk, mert a legjobbak vagyunk. S valóban azok voltunk: felülmúlhatatlanok. Bár a brigádparancsnok többször is figyelmeztetett, hogy ne bízzuk el magunkat túlságosan, mert ez veszélyes lehet, mi ennek ellenére nem kételkedtünk abban, hogy egészen különleges sors jutott nekünk osztályrészül s ez megsokszorozta erőnket. Reggel a mérnökök és a technikusok kiosztották a napi feladatokat, délután felmérték teljesítményünket és gyanakodva pislogtak egymásra is, ránk is. Azt hitték talán, hogy csaltunk vagy valami tévedés történt, de bárhogyan is számolgattak, méregették a megtisztított földterületet, el kellett ismerniük, hogy fantasztikus eredményeket értünk el. Majd ellenőröket küldtek a nyakunkra, akik ott lézengtek közöttünk, bámulgatták brigádunk lányait, figyelték a munkatempót, hogy aztán estefelé vállukat vonogatva szó nélkül beírják az eredményeket. Az pedig napról-napra nagyobb lett. A főparancsnokságról kiszivárgott a hír, az egész autóút legjobb brigádja vagyunk. S akkor is jöttek az újságírók, a filmhíradósok. S mi azokon a napokon önmagunkat is felülmúltuk. Felmérhetetlen volt a lelkesedésünk, de mi nem értük be mindezzel. Idővel már senki sem mérte munkánkat és nem is adott senki munkafeladatokat. Korán reggel nekiestünk a köveknek, lapátoltuk a földet, tisztítottuk a talajt. Estefelé megérkezett a technikus és már csak szemmel mérte fel teljesítményünket. Előre tudta, láthatta, hogy utolérhetetlenek vagyunk. De mi akkor már nem a teljesítményért dolgoztunk. Kissé közömbösen fogadtuk a tábor ovációit, úgy véltük, csak a megszokott feladatunknak teszünk eleget. Nehéz lenne megmondani mit is akartunk. Először talán az általános lelkesedés ösztönzött, buzdított bennünket, de abban biztos vagyok, hogy már az első hét után kezdtünk különbözni a tábor többi brigádjaitól. Hogy miben, arról soha sem beszéltünk, de éreztük, hogy mi egészen másért vagyunk itt, nem a kőrengeteggel, hanem önmagunkkal vívjuk eszeveszett csatánkat. Miközben mintha egészen más emberekké váltunk volna: tekintetünk elkalandozott valahová messzire, messzire az újjáépítés utáni korszakba. Rajongók voltunk és álmodozók lettünk. Álomvilágban éltünk, együtt lélegeztünk. Ismertük egymás gondolatait, legtitkosabb vágyait, már nem is kellett semmit megbeszélnünk, mégis egyformán cselekedtünk. Faliújságunk is példaszerű volt. A politikai órákon elmélyülten tudtuk elemezni a kapitalizmus újabb fondorlatait, az amerikai imperializmus gálád cselszövéseit, s meghitt fölénnyel beszéltünk arról, hogy mindez nem fog sokáig tartani... Izgatottan lestük a híreket a búzatermésről, mert tudtuk, a hozamtól függ, lesznek-e új gyárak, 27
