Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 4. szám - Végh-Alpár Sándor: Aki megháborította önnön házát (Vázlat egy készülő tényregényhez)
VÉGH-ALPÁR SÁNDOR AKI MEGHÁBORlTOTTA ÖNNÖN HÁZÁT Vázlat egy készülő tényregényhez Ha Magyarország kormányzója, Horthy Miklós esetenként megjelent egy tárlaton, azt mindig látványosan tálalták a korabeli sajtóban. Attól függetlenül, hogy a kultúra iránti nyilvános érdeklődés, a művészek jótékony támogatása a Nagyasszony privilégiuma volt a családban. Annak a látogatásnak, amit a kormányzó 1938 augusztusában tett a Szépművészeti Múzeumban, mégsincs nyoma egyetlen akkori lapban sem. Holott az előkelő vendég — Csánky Dénes főigazgató szakértő kalauzolásával — nagy figyelemmel nézegette Markó Károly, Székely Bertalan, Benczúr Gyula és Szinyei Merse Pál képeit. Szinyei egyik alkotása előtt különösen sokáig elidőzött. „Vénasszonyok nyara” — ezt a címet kapta a festőtől a szép őszi vászon. „Rendben van. Ez legyen” — mondta Horthy némi töprengés utána a főigazgatónak. A múzeumlátogatás ezzel a két kurta mondattal véget is ért. Néhány nappal később, amikor a kormányzó különvonata elindult Berlinbe, a kitűnő Szinyei-kép az egyik fülkében, gondosan becsomagolva várta, vajon elnyeri-e Németország Führerjének tetszését? Méltó ajándék lesz-e számára? Horthy tudta, hogy Hitler valamikor, még jóval politikai ambícióinak kezdete előtt, kacérkodott a festészettel, de az ecset és a vászon tartósan ellenállt a türelmetlen osztrák heves ostromának. S mivel akkortájt bevehetőbb várnak látszott egy földszintes német pártiroda, mint a bécsi Kunstakademie több emeletes követelményrendszere, a festészet Hitler viszonzatlan szerelmeinek egyike maradt, melyre mindig sajgó nosztalgiával gondolt. Horthy jól tudta ezt. Nem hiába állt figyelmes ajándékozó hírében. Göring, a marsall nem volt olyan szentimentális, mint főnöke. A műkincsek iránti hallatlan fogékonyság nála mély gyakorlatiassággal párosult. Gyűjtő volt, e téren napóleoni ambíciókkal megáldva. Kollekciója a háború éveiben egyenes arányban nőtt minden elfoglalt négyzetkilométerrel. Wehrmacht-egyenruhába bújtatott művészettörténészek válogatták számára az elesett városok múzeumaiból a legszebb darabokat. Minden küldeménynek úgy örült, mint egy gyerek. Ha ajándékként érkezett, akkor különösen. Horthy ezt is tudta. A Szépművészeti Múzeum szaktanácsa 1943. január 8-án rendkívüli ülést tartott. Részlet az ülés jegyzőkönyvéből: „Hermann von Göring német birodalmi marsall úr 50. születésnapja alkalmából azOrsz. Magyar Szépművészeti Múzeum 2971. leltári számmal beiktatott Adam, Franz: „Sétalovaglás előtt” c. olajfestményét ajándékozta. A kép értéke 30 000 pengőben állapíttatott meg ...” Sok ilyen jegyzőkönyv készült akkoriban. A szövetséges országok külügyminisztereinek neve is szerepelt bennük. Ribbentrop egy Lenbach-képpel lett gazdagabb, Ciano gróf két Markó-vászonnal. Az egyiken itáliai erdőrészletetet, a másikon tóparti tájat örökített meg a finomkezű művész. „Ez utóbbi az olasz külügyminiszter urat nagyon megörvendeztette ...” — olvasható a dokumentumok egyikében. Jelzések voltak ezek. Baljós előjelei egy példátlan művészettörténeti rablásnak. Mely nem egy megszálló hadsereg katonáinak akciója volt, mint háborúban gyakori, vagy profi műkincstolvajoké, ahogy az békében szokás. Nem. Ezt a rablást a legrango8
