Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 1. szám - B. Szabó László: „Az utolsó emberig kitartani” (memoár)
— Jól van — mondtam és egy papírlapra ezt a választ írtam: „A parancsot megkaptam. Holnap reggel 7 órakor gépkocsival útbaindulok Budennijbe. A század ma 16 órakor rendben beérkezett M. Gesovo-ba.” — Aláírtam és átadtam a futárnak, kézbesítse Gombos őrnagynak. Nem örültem a kapott utasításnak. Ebben a bizonytalan helyzetben nem szívesen válók el a századtól. Dehát a parancs, az parancs. Az éjszaka azonban olyan váratlan fordulatot hozott, ami a parancs végrehajtását lehetetlenné tette ... Amikor a futár elment, behozták a vacsorát: húskonzervet, forró teát és csemegének mindenki kapott egy jókora darab „műmézet”. Már hosszabb ideje voltunk német élelmezésben és gyakran kaptunk műmézet, amit a jó ég tudja miből gyártottak a németek, de ehhez a mézhez a méheknek semmi köze nem volt. A műméz éppen úgy nézett ki, mint a megkeményedett, ikrás rendes méz. Barnás színű, nagyon édes massza volt, ami magában is, de különösen vajjal összekeverve nagyon jó volt, azt a katonák is szerették. A németek „étlapján” gyakran szerepeltek különféle halkonzervek, amit viszont a katonák nemigen szívleltek, többre becsültek egy darab szalonnát, vagy még inkább a jó magyaros, paprikás konzerveket, ételeket. Dehát a fronton válogatni nem lehet, amit adnak, azt kell megenni. Ha már az „étlapnál” tartok, megemlítem, hogy azóta sem ettem olyan finom ementáli sajtot, mint amilyent elég gyakran kaptunk reggelihez, vagy vacsorához: a sajtnak ragyogóan sárgás, zsíros fénye volt, nem volt „rágós”, szinte elomlott az ember szájában. Hatalmas méteres, sőt annál nagyobb átmérőjű korongokban érkezett a frontra, a németek állítólag repülőgéppel közvetlenül Dániából szállították. Egyébként élelmünk volt még 3—4 napra való, de kenyerünk már csak egynapi adag. Fogalmam sem volt arról, hol lehet majd élelmet, lótápot felvételezni. Dehát azért emiatt különösebben nem aggódtunk, majd megtudom holnap reggel Budennij- ben Gombos őrnagytól. A század orvosa dr. Barizs Bálint orvoshadnagy vacsora közben beszámolt a katonák egészségügyi állapotáról. Beteg nincs, néhány katonánál enyhébb lábfeltörések és láb- fagyások fordultak elő, de azért nem menetképtelenek. Barizs doktor — mint mondotta — a szükséges kezelést megadta a sérülteknek. A kis szobácskábán a szalmán ülve vacsoráztunk. Közben megszólalt Mispál István zászlós, a század mérnöke: — Nemrégen kaptam otthonról csomagban ezt a doboz libamájkonzervet, valódi báró Weiss Manfred-gyártmány. Ha megengeditek, egy kis kóstolót felajánlok. — Megengedjük — mondta Rull zászlós — mióta a fronton vagyok, még úgysem láttam libamájat, de még libát sem. Mispál Pista körbejárva mindnyájunk kenyerére tett egy darabka libamájat. Először csak az illatát élvezgettük, hiszen ilyen ínyencséghez nem lehet itt hozzájutni. Takách főhadnagy az első falat lenyelése után így nyilatkozott: — Hát ami igaz, az igaz! Ez a báró Weiss tudja, mi a jó. Ebből a konzervből kellene most néhány szánkó rakománnyal nekünk! Amint befejeztük a vacsorázást, végignyúltunk a szalmán, mert ránkfért a pihenés, az alvás. A kemence jó meleget árasztott, lehúztuk csizmánkat, levetettük zubbonyunkat, hogy kényelmesebben pihenhessünk. Itt M. Gesovoban nem volt mitől tartanunk, hiszen a harcok ma reggel tőlünk még vagy 50 kilométer távolságban folytak. Csend lett a kis szobában, csak a petróleumlámpa sercegett néha és a ház előtt járkáló őr lábdobbanásai szűrődtek be tompán, nyilván fázott. Az előbb néztük a hőmérőt, 31 fokott mutatott a fagypont alatt és hajnalig még jó néhány fokkal lejjebb fog szállni a higanyszál. 15
