Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 12. szám - SZEMLE - Blazovich László: Kristó Gyula: Tanulmányok az Árpád-korról

merték fel. Koppány lázadása Géza hívei és ellenfelei közötti presztízsmérkőzés volt. A társadalmi rétegek kapcsolódási pontjaira az igen szemléletes társadalmi tengelykapcsoló kifejezést alkalmazza.

Amint a Levedi törzsszövetségétől Szent István államáig című munkájából tudjuk, a szerző a honfoglalást hosszabb, mintegy tiz évig tartó folyamatnak tekinti. A X. századi magyarság nomadizmusának kérdéséhez című cikkből (I./2.) viszont kiderül, hogy a honfoglalók alig félnomádok voltak, és ha arra keresünk választ, hogy miért nem foglal el végletesebb álláspontot új hazát találó elődeink létformájáról, akkor korrektségében, valamint a sok hipotézis és kevés forrásadat sajátos ellentmondásában kell keresnünk az okot. Ebben a kérdéskörben valóban csak félmegoldásra képes a magyar tudomány napjainkban. Figyelemre méltó a szerző felfogása a magyar nemzetségekkel kapcsolatban (I./1.). Véleménye szerint bizonyára több honfoglaláskori nemzetség beépült a feudális rend uralkodó osztályába, ezek azonban akkor már mások, mint őseik, habár Szent Istvánig is vissza tudják vezetni családfájukat.

Az államalapításról szólva ismeretes a szerző felfogása, amely szerint több törzs keretén belül megindulhatott volna, vagy már meg is indult a feudális állam szervezésének folyamata, potenciálisan pedig minden törzs képes lett volna állam- szervezésre. A fejedelmi törzs csak az augsburgi vereség után terjeszthette ki hatalmát az érzékeny vérveszteséget szenvedett dunántúli törzsekre. Géza halála után pedig ismét összeszűkült a fejedelmi szállásterület, a Duna mentére és Győr vidékére korlátozódott csak a központi hatalom érvénye. Koppány legyőzése után István éppen a diadal bizonyítékaként küldhette a lázadó testének csonkjait barátaihoz, nem pedig a puszta elrettentés céljából az ellenfelekhez, amint eddig a szakirodalom feltételezte (I./3.).

Az államalapítás fegyveres folyamata a XI. század közepéig tartott. Szerzőnk véleménye szerint Vata volt az egyik utolsó törzsfő, aki szembeszállt a központi hatalommal, sőt fia, János még 1060-ban is képes volt mozgósítani alkalmas pillanatban a kialakult feudalizmus régi és új ellenségeit a központi hatalommal szemben. Az államalapítással kapcsolatosan Békés és a három Szolnok megye kialakulásáról elejtett félmondatokból, valamint ismerve Kristó Gyula véleményét Csanád megye kialakulásáról, várjuk további cikkeit, amelyek a királyi vármegyék megszervezésének általa elképzelt módját mutatják majd be. Hogy új koncepciója van a vármegyerendszer kialakulásáról, azt a királyi hercegségekről vallott néze- lei is tanúsítják.

A kora feudális államban működő centrifugális és centripetális erők egymásrahatásából következően természetes jelenség az állam időnkénti széttagolódása. A királyi hercegségek, a területi külön kormányzat és a tartományúri hatalom időrendben és a különállás mértékét illetően is egymás után következtek. A dukátusról könyvet írt Kristó Gyula, a középkori Drávántúl (Szlavónia) és Erdély különállását kifejtő tanulmányát e kötetbe vette be (II./3.). A két terület különkor- mányzatának kialakulását a magyar kora feudális társadalom belső dinamikájából vezeti le. A tartományúri hatalom anatómiáját a Kőszegiek és Kán László tündökléséből és bukásából ismerheti meg a kötet olvasója (II./4.5.).

Kifejti még, hogy a középkori Magyarországon feltehetően nem egy-egy tömbben éltek az etnikumok, a nagy népvándorlás maradványai, hanem foltokban lakták a vidéket. Az első etnikai alapon szerveződött különállás csak a XIII. században keletkezett. Ennek a szászok részére kiadott Andreanum a bizonyítéka. A középkori Magyar- országon élt népek történetét, de a későbbi időszakokra is áll ez, csak a polgári nemzet szemléletétől és annak nacionalista leágazásaitól függetlenül szemlélve, azok rácsát félretolva érthetjük meg, és tárhatjuk fel igazán, a valósághoz hűen. A történeti kutatások mellett Kristó Gyula történész palettájának hangsúlyos színét adja az elbeszélő források vizsgálata, a forráselemző filológiai tevékenység. Nemzeti krónikánk és a Gesta Hungarorum elemzésekor ugyancsak számos figyelemre méltó következtetésre jut. Belőlük világos és egyértelmű lesz számunkra az, miként keletkezett, és miért élt oly szívósan tovább az Európa-szerte elterjedt hun—magyar rokonság tudós meséje (III./1.), valamint tudomást szerzünk arról, lejegyzésükkel miképpen mentették meg a krónikaírók a XI—XIII. századig epikánk néhány darabjának töredékeit, amelyek ősi epikánkkal (mondák, hősi énekek) mutatnak rokon vonásokat, jóllehet alapvetően megváltozott társadalmi viszonyok között keletkeztek. Kristó Gyula Aba Sámuel, I. András és Béla, Salamon és Opos, valamint Szent László és a kun történetében mutatja ki korábbi elemzések eredményeit felhasználva az említett kor epikájának jelenlétét a krónikákban. Valóban évszázadokig túlélte ős költészetünk számos formája az állam- alapítást, azonban vagy új, „modern” hősök kerültek a mondák, hősi énekek középpontjába (I. András, Béla, Szent László királyok) vagy az uralkodó osztály kisajátította magának a népi hősöket (Bátor Opos). Amint a szerző megállapítja: „Végső soron a XI—XIII. századi kis epikánk bifurkálódása is rávall az azt teremtő társadalmi valóságra . .

Kristó Gyula tudományos munkája során számos a történelemmel rokon- és segédtudománynyal ismerkedett meg, azok eredményeit avatott kézzel használta fel. A nyelvészeti ismeretek elengedhetetlenül szükségesek ahhoz, hogy a helynevek értékét a történeti kutatás számára meghatározhassuk. A kötet utolsó fejezetének tanulmányai, amelyek a Heíynévanyag címszó alatt szerepelnek, bizonyítják, hogy Kristó Gyula elmélyült nyelvészeti ismeretek birtokában végezte helynévi vizsgálódásait, amelyekre maguk a nyel94