Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 12. szám - VALÓ VILÁG - Varga Csaba: „Nem vallottam szégyent” (Valter Imre Kossuth-díjas tsz-elnök visszaemlékezése)

módszerhez kellett folyamodni, hogy a tárgya kihordását időben elvégezzük. El is végeztük. Hozzátettem, hogy ez a szocialista elveket nem sérti, sőt erősíti, s ezt tanultuk a zsámbéki elnökképző iskolán is. Nem szólt az semmit, de nagyot nézett.

Kaposvárott 1955-ben találkoztam Rákosi Mátyással is. A Vörös Csillag filmszínházban tartott nagygyűlést. Amikor az első szünetben kimentünk, Tóth István, a megyei titkár intett, hogy menjek oda. Először nem mozdultam. Újra intett, erre oda mentem, s ekkor bemutatott Rákosinak. Abban az évben az volt az érdemünk, hogy a megyében nálunk léptek be a legtöbben a szövetkezetbe. Rákosi megkérdezte, mi vonzotta a belépőket? Azzal kezdtem, hogy Ráksiban hatvan forint majdnem a munkaegység értéke — nagyon jó pénz volt ez akkor. Rákosi hátra fordulva mondta: Losonczi, itt a konkurren- cia! Szaladtak mindjárt Losonczi Pálért, aki nem lett féltékeny, hanem mosolyogva felelte, hogy ő örül annak, ha minél több ilyen jó eredmény születik, mert ez őt is ösztönzi. Ezután aztán egymásra találtunk Losonczival. Rákosit én addig csak a sajtóból ismertem, megmondom őszintén, hogy akkor olyan érzést váltott ki belőlem, semmi de semmi köze a magyar dolgozó néphez. Akik közelebb álltak hozzá, később elmondták, hogy milyen érdemei voltak a nagypolitikában; gyors észjárása miatt át tudta verni ellenfeleit és abban csodálatos leleménye volt, hogy megvédje magát, s fennmaradjon. De nem szerették a hozzá közelebb állók sem.

Aztán jött 1956. Hát megmondom őszintén, nem tudtam, hogy a termelési eredmény és ez a nagy kereset nem volt meggyőző. Nem nyertem meg az embereket, mert nekik csak a kisbirtok jelentett biztonságot, a közös gazdaságot bizonytalannak érezték, s nem tudták, hogy mi lesz . . . Ezt nekem is mondták, erre azzal érveltem, elválik majd a végén, hogy kinek lesz igaza. S azért volt bennem is félelem, hogy rosszul csinálom, de nem inogtam meg se 1953-ban, se 1956-ban. Engem a falubeliek részéről nem ért vád, mert ugye a saját földemet is feladtam. A legmelegebb napokban ismeretlen alakok éjjel megkeresték a községi tanács elnökét és a pártbizottság egyik munkatársát. Hogy megverték-e őket, azt nem tudom, de megfélemlítették, az biztos. Engem senki nem keresett meg. Én azt csináltam, hogy bármilyen megmozdulás, gyűlés volt, megjelentem. S reggel ott voltam az istállóknál, hogy az etetés menjen, egyáltalán a munka induljon, mert az nem állhatott meg. Jártam be Kaposvárra, de olyan hírt nem hoztam, ami bajt okozott volna. Amikor romlott a helyzet, az állattenyésztésben kitaláltam, hogy készpénzzel fizetjük a munkát, a hónap végén. Nyolcvan forintos munkaegységet ígértem: tudták, ha megígértem, biztos a kifizetés. Közben a felszámoló bizottság elvégezte a munkát, de a tsz-ben 21 család maradt, s maradt háromszáz hold is. Persze ezek az emberek is megírták a kilépési nyilatkozatot, de nekik, akik alapítótagok voltak, szóltam, hogy adják oda a papírt nekem és ne lépjenek ki.

1956 után volt egy kis tartózkodás. Karácsony vagy szilveszter körül a kocsmában az egyik asztalnál azok ültek, akik kiléptek, s ők lehettek a többen. A másik asztalnál mi, akik maradtunk; kevesebben. Mondom nekik, hogy tegyünk össze egy asztalt vagy jöjjenek ide. Ők nem — válaszolták. Akkor mi megyünk oda. Vittünk egy asztalt és átültünk hozzájuk. Bennem volt ennyi kurázsi. S szóltam a kocsmárosnak, hogy amíg itt leszünk, addig én állom a cehhet. Amit elfogyasztunk, azt én rendezem. Énekeltünk aztán, nem politizáltunk. Reggelre már csak azok maradtak ott, akik nem nagyon szerettek dolgozni, de mulatni annál jobban. Élvezték, hogy társaságomba kerültek, s énekeltek velem együtt. Nem értették az emberek, hogy mi történik, mert ennyire nem szoktam kimaradni. Én is kiszabadultam egy kicsit. A zenészek elkísértek a kovácsműhelyig, ott aztán borravalóval elbocsájtottam őket. Ezek a lumpen elemek aztán olyan propagandát csináltak nékem, hogy az csak na. Terjesztették rólam, hogy rendes ember vagyok, tudok mulatni, nem nézem le őket és így tovább. Ebből is látható, hogy az embert sok mindenre megtanítja az élet. Szükség volt ezeknek az embereknek a

61