Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 8. szám - Sükösd Mihály: Halottak napja: feltámadás (regényrészlet, II. rész)

száraz, súlyos tenyér a fejtetőmön. Az én két pesti unokám. Tárgyilagosan mondja, nincs meghatva, nem beszél tájszólásban. Mostanában, reggelenként, a borotválkozótükörben egyre többször jelenik meg apai nagyapám arcszerkezetének valamely eleme múlandó arcomon.

Apai nagyapám a karosszékben ülve, az alig őszülő szemöldöke mozgásával, a töretlen tekintetével, felemelt kezével, takarékos tőmondatokkal irányítja feleségét, négy menyét, temérdek unokáit. Arra utasítja az asszonyokat, vágjanak pulykát, estére pulykapörköltet kíván. Nőnemű családtagjai, nőnemű rokonaim elfogják a kívánt pulykát, a fatönkhöz viszik, ketten a szárnyánál tartják, a harmadik az összefogott csőrénél a fejét rögzíti, a negyedik a kisbaltával ügyesen lesújt a pulyka csupasz, lüktető nyakára.

Mintha fát hasogatna. Haszorongásos napra készülök, álmomban mais látom a pulyka haláltáncát Erdélyben, harminckilenc évvel ezelőtt, apai nagyapám házának udvarán. A sikeres baltacsapás nyomán a pulyka feje messzire röpül a tönktől, a pulyka feje a továbbiakban érdektelen, izmos kandúrok rágicsálják. A pulyka törzse viszont a lefejezés után háromszor körbetáncolja az udvart, fejétől megfosztott, hosszú nyakából előbb sugárban spriccel, aztán megenyhülten patakzik a vér. Öcsém sikoltozni kezd, eltakarja arcát, anyám vigasztalja, erdélyi nagynénéim és erdélyi unokafivéreim értetlenek: a levágott pulyka ki kell vérezzen, így ízletes a pulykapörkölt.

Apai nagyapám a tornácon ül, naponta elszív nyolc-tíz pipát, naponta megiszik (apró kortyokban) két-három liter saját termésű vörösbort. Akkor, nyolcvankét éves korában, amikor először és utoljára látom, teste és szelleme hiánytalan, aratáskor ő az első kaszás öccsei, sógorai, fiai, vejei élén, negyvenkét éves apám is beáll a sorba, másfél óra múlva kifullad, kiáll. Nem orvos bátyánknak való ez, óvják szeretettel, tisztelettel, némi lenézéssel testvérei és sógorai. Apám restelli magát, feláll az árnyékból, újból kaszálni kezd, újabb óra múlva vérhólyagos a tenyere. Nem erre kell orvos bátyánk keze, mondják (okkal), húgai és sógornői.

Amikor apai nagyapám kilencvenegy éves korában meghal, két évvel a második világháború vége után, apám, a magyar néphadsereg orvosezredese nem kap vízumot Bukarestből, hogy Erdélybe (még egyszer: Transsylvaniaba) utazhasson, hogy jelen legyen apja temetésén. Úgy emlékszem, az egyetlen alkalom, hogy tárgyilagos, sorsában mindig bízó, sorsában mindig megnyugvó, Kálvin János predestináció-tanát az eleven bőrén hordozó apám szenved. Aszobájábazárkózik,a kulcslyukon át leselkedem: orvosezredesi egyenruhájában hason fekszik a díványon, arcát egy hímzett díszpárnába fúrja, vállán rázkódik a rangjelzése. Alkalmasint sír, feltehetően először, utoljára sír férfi korában.

Halott nagyapám, halott rokonaim felsorakoznak, lassú, díszmenetben elgyalogolnak előttem, előzékenyen, hogy megjegyezhessem a halál lerágta arcukat, a nevüket. Látom, megjegyzem az ismerős nevükhöz társuló ismeretlen, sosem-látott arcukat, fogadom, viszonzom a rokoni, kétoldali arccsókjukat, az erdélyi szokás szerinti homlokcsókjukat. Ők (is) teremtettek, belőlük (is) tartósítom magam, nélkülök nem lehetnék sírjaikat szemlélő, seregszemléjükkel rokoni csókot váltó túlélő. Fúj a langyos szél, termésüket hullatják a temetőben tenyésző gesztenyefák, nincs útvonal sírhant és sírhant között, combtőig érő dudvában gyaloglunk, négyen. Apám, aki azóta élőhalott. Második feleségem, aki azóta elköltözik tőlem. Fiam, aki azóta felnőtt és értelmiségi, apja barátja, apja bírálója.

A márkodi temető. Az aleppói temető.

Keresem Bem tábornok sírját. Tudom, hogy Bem tábornok tetemét hazatelepítik Tarnówba, de tudom, hogy Bem tábornoknak síremléke van Aleppóban. Bem tábornok — eredeti lengyelben: Józef Bem, aztán magyarul Bem apó, aztán arabul Mu12