Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 10. szám - Vörös József: A mester (novella)
VÖRÖS JÓZSEF A MESTER Vastag kerekű női biciklin bukkant elő pohos alakja a lóhúg/tól bűzlő fiákeresek utcájából. A ház előtt, ahol lefékezett, szerény tábla hirdette nevét és mesterségét. Az udvar mélyén a kapuval szemben redőnnyel ellátott sufni. Ez a redőny volt a legfőbb ismertető jele annak, hogy mögötte valamiféle iparos tevékenység folyhat. Az ajtó fölötti bádogtáblát már kikezdte a rozsda, de még jól lehetett látni másfél araszos betűit. OPTIKUS. Ez a felirat meghökkentette az embert, titokzatosságot sugallt. A mester azonban jól ismerte ennek a szónak a tartalmát, nem kis áldozatot hozott azért, hogy a rozsdás tábla tényleges tartalmat is hordozzon. Egy ilyen önigazoló pillanatában határozta el, hogy optikai lencséket fog gyártani. Ez elég kacagtató ötlet, ha arra gondolunk, hogy a mester akkori gépállománya egy refraktométerből és egy fazettacsiszolóból állt. Ám aki akar, az tehet valamit elképzelésének a megvalósításáért. A mester nagyon rosszul aludt, mióta ez az illuzórikus ötlete támadt. Igyekezett a dolgot eltitkolni felesége és gyermekei előtt. Az asszony, aki revizor volt a banknál, könnyedén felfedezte bizonyos kiadások okát. „Nehéz időket élünk” — sóhajtott a mester. Tulajdonképpen ő egyedül élt nehéz időket, önnön maga által szerzett konfliktusát. Naponta járt a MÉH-telepre különböző hordók, vasak után, amint megjelent álmában valamiféle megoldás. Távollétében segédjére és a tanulóra bízta a különféle szemüvegek javítását, a kuncsaftok zavartalan kiszolgálását. Napi 14—15 órát dolgozott. Tekintélye volt a szakmában, tudása, munkája után. Pesten tanulta a mesterséget, ahol kifutófiúként kezdte, látszerészként folytatta, kereskedelmi utazóként végezte. Később ugyanezen szakmában mestervizsgát tett, és üzletet nyitott. Amikor az üzletét államosították, elment finommechanikai műszerésznek. Aztán újra nyitott egy kis üzletet, a sufnit. A mester álmának színhelyét. A sok ócskavasból és kemény munkából megszületett az első csúnyácska gép, egy igazi csoda. Már használni is lehetett volna, de még ki kellett találni, és meg kellett csinálni a különféle méretű félgömb alakú könnyűfém tárcsákat. Meg kellett hozzá keresni a legolcsóbban és a legjobban dolgozó fémesztergályost. Sikerült is ilyen embert találni, aki méltányolta a mester megszállottságát, és a szívét is beleesztergálta az alumínium tárcsákba. További lépés az üvegkockák rögzítése a fémtárcsára, és előtte magának az üvegnek a beszerzése. Keresett egy üvegezőt, aki szívesen megszabadul az üveghulladéktól. Ezáltal megoldódott az üveg ingyenes beszerzése, a 4—5—7 milliméteresé is. Nem kell hát venni a kerek formára kiöntött nyers üveget. Amíg eddig jutott a megoldásban, három naptári évet tudott már maga mögött, hiszen az éveknek mind a 365 napját ez a gondolat szőtte át. „Minden parányi titok közelebb visz a megoldáshoz. Világos, elvtársak?” — mondogatta derűs ábrázattal, félfordulatot téve a masszív vas forgószékkel, a segéd és a tanuló felé. Azok udvariasan bólintottak, és hallgatták a mestert, akinek nagy hevülete őket is magával ragadta. Maguk is bekapcsolódtak a nagy alkotás vágyának áramába. Önálló véleményüket bármikor kinyilváníthatták, kivéve mikor vevő volt a boltban. A vevő távozása után a segéd epésen megjegyezte, miért udvarol annyit a vevőnek a főnök. „Ja, fiam, a jó kiszolgálásnak is híre van, hát még a rossznak. Színészek, orvosok is járnak ebbe a kis kócerájba és ki tudom őket szolgálni. Tisztességes áruval, tisztességes tudással és tisztességes bánással.” Az üvegkockákra először is kék csomagolópapírt ragasztottak kleiszterrel, pár napi száradás után beletették a 0,5 tized milliméteres lemezfoglalatba. A lemezfoglalattal 26
