Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 1. szám - MŰHELY - Kántor Lajos: Madách műve - tudós és vidéki közelítésben

— bármennyire is felmutathatok Az ember tragédiája világirodalmi párhuzamai, a magyar irodalmon kívüli nagy emberiségköltemények. (A legrégibb és legkézenfekvőbb rokonítás Goethe Faustjára utal, késői rokonként Waldapfel József Gorkij romantikus filozófiai költeményét, Az Embert nevezte meg, a legújabb összefoglalás, a Vajda György Mihályé, Milton Elveszett paradicsomát, Wagner operáit, Ibsen Peer Gyntjét említi többek közt, főképpen azonban Victor Hugónak a Tragédiával egyidős lírai-epikai ciklusát, A századok legendáját.) Ez nyilvánvalóan nem értékminősítés, hanem a megközelítési mód körülhatárolásának kísérlete. Nemcsak a világ, de még az ország sorsának alakításától is messze került, a megyei politikai harcok — korszerűnek, jövőbe mutatónak nem mondható — szintjére szorított, ám emberiség-méretben gondolkodó ember keresi a világmagyarázatot, amely az egyén sorsát is kijelöli a történelem menetében. Számtalan filológiailag megbízható adatunk van már Madách ifjú- és felnőttkori olvasmányairól, széles körű érdeklődéséről (Baranyi Imre könyvet írt az Athenaeum c. folyóirat Madáchra gyakorolt hatásáról), s nem kevésbé jellemző a vidéken is lépést tartani akaró ember tudásszomjára, ahogy egyik levelében aggodalmas aprólékossággal gondoskodik a lapok előfizetéséről. A szakirodalom meggyőzően bizonyította, hogy Az ember tragédiája szerzőjének a műveltsége korántsem vidékies, filozófiai és természettudományos vonatkozásban egyaránt európai szinten állt — látomásait, melyek közül néhány épp napjainkban válik igazán időszerűvé (lásd energia- válság!), erre a hatalmas tudásanyagra alapozta. Mindez azonban nem változtat az olvasó összbenyomásán: a történelemből kivetett ember szemléli a maga vidéki magányából a kavargó világot, gondolkozik és ítélkezik elődök és kortársak erkölcsi magatartásáról — ám nem hideg kívülállással, hanem az elhivatott művész beleélőképességével, rendkívüli érzékenységével. A műkedvelő jelző ugyanis itt elsősorban életformára, megnyilatkozási térre értendő, semmiképpen sem tekinthető kizáró ellentétnek, ellentmondásnak a belső művészi elhivatottsággal. A líraiság eluralkodását is ez a művészi elhivatottság magyarázza: hisz végső soron Madáchot nem a múlt — a fáraók, a keresztesháborúk vagy Kepler kora — érdekli, hanem a jelen s benne a maga sorsa. Nem történelmet akar újraírni, összefoglalni tehát, nem fikciót alkot, cselekményt bonyolít — valamennyi szín csupán ürügy, hogy az ember (önmaga) belső vívódásait kivetítse, bizonyos távlatba állítsa.

A történelmi képsort az objektivitás látszatával ruházza ugyan fel, de mint Erdélyi Jánosnak írt válaszában leszögezi: „Az egyes képeket vagy momentumokat aztán úgy igyekeztem egymásután helyezni, hogy azok egy bizonyos cselekvő személynél is mintegy lélektani szükségből következzenek egymásból.” (Ám nem a cselekményen, hanem a cselekvőn — a szükségleten, az indulaton van a hangsúly.) Madách szándékát elsőként Erdélyi értette félre (nyomában jó néhányan jártak, el egészen Lukács Györ- gyig), épp mert a műkedvelői teljesség-igényt tekintette elsődlegesnek, s nem vett tudomást a Tragédia meghatározó líraiságáról. Holott valóban nem az „ördögi komédia” rendezi olyanná az emberiség történetét, ahogyan azt Az ember tragédiájából megismerjük, hanem a mű alapjául szolgáló lírai rendezőelv.

Ami nem jelenti azt, hogy teljességgel hiányzik a Tragédiából az ördögi komédia. A luciferi tagadás-elven túlmenően, némely színben ezzel is találkozunk, alárendelt részként, de ugyancsak igazolva, hogy „az egyszer megtalált műfaji keretbe Madách rendkívül tarka írói anyagot ömleszt bele” (Barta János). Talán a legjellemzőbb példa a konstantinápolyi — a legtarkább — szín. A „Mi itt valóság és mi itten álom?” helyzetet a legeklektikusabban ebben a jelenetsorban alakítja ki, ahol a keresztény lovagi erény, a polgári önzés, az önfeláldozás, a vallási fanatizmus s a szerelem joga az ábrázolás művészi eszközeit tekintve legalább olyan vásári kavarodásban mutatkozik, mint amilyennel majd Londonban találkozunk. A Tankréd alakjában megjelenő Ádám

72