Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 9. szám - Benke László: Ének halálszagú földön (vers)

És nem állanék tovább, maradnék egy kicsit.

Leülnék asztalodhoz is egy késvágásnyira, palack-kottyanásnyira, pohár-csörrénésnyire.

Talán megvitatnánk egy-két hasonlatot,

a képesbeszéd lehetséges határait, valami jobb megoldást a kimondhatatlanhoz. Kivárnánk, míg az esőhályogos ablak alatt elballag az Isten.

Csillag-nyomát, fényévezrednyi léptét méregetnénk, és elgondolkoznánk azon, hogy is csinálta ő.

BENKE LÁSZLÓ

ÉNEK

HALÁLSZAGÚ FÖLDÖN

Ó birsalmaszag, öreganyám szekrényén bongó aranyalmák! Sárga föld, halálszagú. Örökké porhanyós. Az emlékezet nem tud elszakadni. Száll alá méltó lét után.

Tűnik a tájban, elmossa zápor, föltárja vadkan. Csontvázfény.

Bejön a tévé panelmagányomba, bejön a világ, s elnézem hogy lesz a gyilkosból király, s a kötélből például selyemcukor.

Rajtam nem áll.

Fehér, sárga, zöld, kék, piros ruhába szabott, lehajtott fejű robotok. A lövetőnek is megbocsájtó kegyeske hátsó ketyegés.

Madárfütty.

Ebben a térzenével kitömött levegőben távol esik tőlem a dal, távol esik tőlem az öröm.

Lövöldözhet a fájdalom, én nem jajdulhatok. Mocsár, mocsár, mocsár.

Ahogy az Úszómester vezényel.

Lebegnek az impotensek és a paragrafusok. Lebeg a jogtanácsos és a tanácstalan jog.

S nádak, derékba törve, s köztük én. Hajladozva.

Reménykedhetek.

Az élet közügy.

33