Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 8. szám - SZEMLE - Pomogáts Béla: Zelei Miklós: Alapítólevél

és „Ml/vihar utáni verébfiókák” nagyon is köze­linek, szívünkhöz közelinek érezzük ezt a dalt, ezt a hagyományokhoz kötődő, valódi poétikai újításokra törekvő, s a XX. század végének kusza világát megragadó, dús dallamú melódiát: Kör­mendi Lajos költészetét. A könyv első ciklusa a gyermekkor és a szülő­föld kettős kötésében fogant versekből áll. A „gestává” szelídült félmúltban úttörőnyakkendős, rövidnadrágos pajtás a lírai hős, aki a rászakadt „fosóhomokszövegben” egyszer „Eperfaország királya” és az „üdvözlégymária, / éljenrákosi- pajtás,” országot kitiltja magából, máskor riadtan kap az anyja keze után. Felcseperedve egy egész tájat; a Nagykunságot vallhatja édes dajkájának, aki nemcsak babusgat és csicsijgat, hanem megadja a legnagyobbat is, amit költőnek adhat: újra és újra témaként kínálja magát. Felvonulnak e ver­sekben a szűk pátria jellemző figurái, a kubikos, a fazekas, a néprajzos, a törökös rokonokkal fog­lalkozó nyelvtudós és Csokonai is, ám ő is Debre­cen felé menet: Karcagon. A mindannyiunkra paj­zánul mosolygó „falusi madonna-szobor” lábainál. Itt olvasható a kötet egyik csúcsteljesítménye, a Mifelénk című versfüzér is. A költő erényei: az iróniával igazított szeretet, a szociográfusi ala­posságú tájékozódás és tárgyismeret, meg a nép­rajzi-őstörténeti ihletettség itt újszerű formába forrtak. E versek többségének — nevezhetnénk talán helyzetrajzoknak őket — cselekménye van, ám — Edgar Lee Masters Spoon River-i sírfelira­taihoz hasonlíthatóan — a személyes állásfoglalás lírai hevülete a meghatározó, habár e rövid szö- vegekolyan görbe tükrök,amelyekben a minden­napok egzotikuma meg az egzotikumok sivármin- dennapisága a történelem egykedvű dialektikája­ként olvad egymásba. „A kisbíró dobján égigérő fa van”, ám valódi égigérő fája csak a költőnek van: e roppant gazdaságosan építkező költészetnek nemcsak erősen kapaszkodó gyökerei és szülőföldnyi lomb­árnyéka van, hanem olyan szellemi sudara is, ahonnan Közép-Európánk egyetlen testnek lát­szik: „Dunából, Visztulából font varkocs/ lobog a hátadon,/ Válladon a Körösök szélfútta fürtje.” A kötet címadó költeménye (s egyúttal a második ciklusé is) a Barbaricum, egy nagyszerű óda, a felderítő műholdakat („keselyú'kommandók/ árnyéka hussan át”) megszégyenítően pontos képet ad a viharvertségében is fenséges Közép- Európáról; „felejtsd el a térelválasztót!” — mondja — „Még szobádban sem tűrheted jelen­létét,/ nemhogy álmaidban.” Cyprian Norvid „Borostyánvarsó”-ja éppúgy csillag-kompasz, mint Marin Sorescu „Opálbukarest”-je. „Vezet­nek tenyered életvonalai: /utak, vasutak,/ vezet­nek ékköveidhez.” — és fölragyog Vladimir Holan „Gyémántprágá”-ja, Enn Vetemaa „Igaz- gyöngytallin”-ja. Hadd idézzem még ide e vers végső sorait, példázva a Körmendire oly jellemző, iróniával pácolt pátoszt: „Hatalmas vagy,/ ha­zám./ Végtelenek/ a határok/ az emberekben.” E ciklus többi verse is a szó legjobb értelmében vett közéleti költemény. Közülük az időszerű­ségében vérfagyasztó, történelmietlenül ismétlő­dő történelmünk rémképeivel vizionáló Rózsák éjszakája, a létezés tragikus esetlegességét, gör­cseit, némi öniróniával oldó A feledés, az ars poétikaként ható Bujtogatom magam, meg a de­rűs, önbizalommal telített, áldott pillanatokról tudósító Levél Helből tetszett leginkább. A költő műfordítói törekvéseit illusztrálja két, a kötet egészéhez kitűnően illeszkedő átköltés. A harmadik ciklus mindössze három, képvers­elemekkel, montázzsal fűszerezett költeményből áll. Közülük talán csak a vitustáncosan vibráló és gorombaságig őszinte Napló emelkedik az előbb említett nagy művek színvonalára. A kötetzáró Tojás-univerzum 14 darabja mint­ha már egy új kötet csírája lenne. E versekben olyan megtervezetten és eltökélt alapossággal építkezik, mint egy fazekas a korongon: mind­inkább befelé figyelve (és elmagányosodva!), az objektivitásba bujdosó személyiség kopár szív­hangjaival. A ciklus meghatározó motívumához, a tojáshoz igazodik, — amely összetett jel képisége ellenére, formája által sallangmentes egyszerűség­re sarkall. Ez az objektivitásra törekvés újdonság Körmendinél és a jövőben lírájának meghatáro­zójává válhat, mert nem mímelt modorosság, nem eliotos posztmodernkedés, hanem a költé­szet legősibb etikájához alázattal hajló, a szemé­lyiség hivalkodó hangsúlyozásáról önként le­mondó, a világot és közösségeit egységben meg­őrizni akaró magatartás. Körmendi Lajos első kötete több mint biztató ígéret, több mint az 1981-es esztendő (Rakovszky Zsuzsa Jóslatok és határidők c. könyve mellett) legjobb első kötete: egy várhatóan nagyívű köl­tészet első, megalapozó állomása, mert e versek­nek biztosan „születik kistestvére”, mégpedig sámánként, fogakkal jön a világra. (Kozmosz Könyvek, 1981.) HIDEG ANTAL ZELEI MIKLÓS: ALAPÍTÓLEVÉL Az első kötet, kivált elhúzódó megjelenés ese­tén, mindig zavarba ejtő olvasmány: a versek gyorsan változó hangról, mindig megújuló költői érdeklődésről tudósítanak. Mintha a költő több­ször is nekirugaszkodna a kitűzött feladatnak, s mindig más módon próbálná azt megoldani. Az első kötet ritkán ad egységes képet, s ez a belső egység Zelei Miklós első verseskönyvében sincs jelen. Annak, hogy valakit másfél évtizedre „fiatal költővé” avat a kényszerűség, sajnos, ára van: az első kötet ebben az esetben is inkább antológia Zelei Miklós eddigi költészetéből, mint­sem szigorú szerkesztő elvek szerint felépített verseskötet. Rendre megtalálhatók benne az ifjú­ság romantikus önkifejezésének kísérletei, ame­94

Next

/
Thumbnails
Contents