Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 7. szám - MŰHELY - Vasy Géza: „Győztes Kormosi hang”
csak játékosságot jelent, hanem bizonytalan létet is, amelyben csak egy bizonyos: a pusztulás. Az, hogy Yorick szegény lesz. A másik vers, a ciklust záró Nakonxipánban hull a hó (1970). Szintézisvers ez is, számvetés „halálon innen”. Szintézise nemcsak egy lelkiállapotnak, hanem az azt tükröző egész ciklusnak is. A lírai alaphelyzet a Tengerméllyel rokonit a legközvetlenebbül, de most már láthatjuk, hogy az egész ciklus hasonló alapélményt fejez ki: adott egy világ, amely megfoszt a teljes élettől, ez a teljes élet csak képzeletben valósítható meg. Kormos filozófiailag nem általánosít: a saját adott léthelyzetét elemzi, a saját szenvedését állítja elénk, a maga számára keres megoldást, s ezt az adott életszakaszban csak az elképzelt világban tudja megtalálni. Nem elvesző, de kereső ember, aki a Reménytelenül semmi-állapotából tör ki: Se hazám székem asztalom Surabajában vasalt gyöngyöm foszlott magasnyakú pullover fekszem könyéken puszta földön de semmi vész gyerekeim sajnálnotok fölösleges világokat varázsolok amikor akarom szemem húnyom s belső faláról elém nyüzsög Nakonxipán Az újra megszólaló Kormos István gyakran felhasználja verseiben az egyetemes és a magyar kultúra alakjait, jelképeit ahhoz, hogy pontosabban kifejezze élményeit. Ezek a kulturális élmények nem tolakodóan, de meghatározóan vannak jelen. Igazán előtérbe akkor kerülnek, ha teljesen közismert jelképiségük. Mint Don Quijotéé, Orpheu- sé, Yorické. Nakonxipán talán nem ennyire közismert, csak a magyar kultúrához kötődő jelkép, de az életérzést itt ez tudta kifejezni. Gulácsy Lajos álomvilága, s egyik leghíresebb festménye, melytől e vers címét kölcsönözte. Juhász Gyula azt írta Gulá- csyról, hogy „Nakonxipán volt az ő hazája, ez a furcsa ország, amely szerinte Japán és a hold között fekszik és amelynek nyelvét ő tudta csak beszélni az összes földi emberek közül. Beszélt is, írt is sokat nakonxipánul, és képein is gyakorta szerepeltek ennek az álomtartománynak apró mulatságos lakói.” (A szépség betege, 1925). De még érdemesebb idézni Juhász Gyula Gulácsy Lajosnak címzett versét, amelyben össze- barátkozásuk lényegét így mondja el, felidézve a Gauguin-kiállítást, ahol találkoztak: ... a sárga tájon barna emberek Az elveszett Éden, mely fájva fájón Bennünk zokog, ujjong, ragyog, remeg . .. Ezt az elvesztett édent keresve született meg Nakonxipán, s ezért idézi meg Kormos István is, a maga édeneire emlékezve. Ez a Nakonxipán persze Kormos Istváné, Gulá- csyhoz egyrészt a névadással, másrészt a „szemem hunyom” magatartással kötődik. Eredetében Kormos teremtett világa — Gulácsynál sokkal közvetlenebbül — Gauguint idézi, a természeti létet, ahová „civilizáció,/ lábát be nem teszi”. Ez a civilizáció előtti lét játszik át a mesébe, az egzotikumba, a valódi világ fonákjába, amelyik fonák ugyan, de színének látszik. Nakonxipánról első benyomásunk ez a nyüzsgő színesség, érdekesség, de a második mindjárt az, hogy az egész csak a képzelet játéka. Ellentétben a Tengermély szerkesztésével, Kormos itt ugyanis folyamatosan érzékelteti, hogy képzelődésről van szó, az álomvilágot élve is mindvégig ellenpontoz. Mindezt elsősorban az önironikus és a játékosan groteszk szemlélettel éri el. Az önirónia már az alapellentétben jelen van, avers indításában, a hiányok leltárában és a rácsapó „sajnálnotok fölösleges” gesztusában, s ezt az öniróniát a groteszk alaphelyzet, a semmi és a minden ellentéte hívja elő. Jelen van ez Nakonxipán leírásában is, az állítás, a tagadás és a feltételesség ilyen képében például: 63
