Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 7. szám - MŰHELY - Vasy Géza: „Győztes Kormosi hang”
ezt a helyzetet idézik. S Attila is földreomolt. Az ember földreomol, az embert felszögezik a kín falaira. Ezt a helyzetet csak a képzelet oldhatja, a feltételezés, hogy ha látná őt a kedves, megszüntetné kínjait. Az ünnep jönne el a kedvessel, s az ünnnep először is világosságot hozna, felidézve a gyermekkor emlékeit: Akkor világítana homlokod, gyerekkorom Szent-lstván napjait zöld, sárga, fehér, piros rakéták dörgő csillagaival idézve ... A kedves nevetése újabb ünnepet hívna, a karácsonyt, a három királyokat, s ekkor már jöhet az ajándék is, a megváltás a költő számára: Utánuk te, zöldvessző-derekú, cipőidből kilépsz, hozzám hajolsz, villog két térded: villamos halak, szétúsznak a mélytengeri sötétben, megtölteni meleggel; kibomol hajad erdeje elborítani, hagyod nyers tüzét szétáramlani, szíved harangjátékát hallani. S ekkor és így az „Elsüllyedt tárgyak ... egy intésedre földerengenek”. De mert mindez csak a képzelet játéka, a változott hangulattal megismételt nyitóstrófára jön a rácsapó záróstrófa, visszaállítva a valódi állapotot: De most csak ez a mélytengeri csönd. E tengermélyi sötétség körül. Sós veríték, vállcsontok ropogása. Az ablakot eső és szél sikálja. A vershelyzetre adott válasz fiktív voltát, a helyzet állandóságát így könyörtelenül visszaállítja a költő. Mindez nem érhet váratlanul bennünket, mert épp a fal-kép konok jelenlétével tudja érzékeltetni, hogy a bezárt lélek álmodozásáról van csak szó. A falakat a kedves sem tudja eltüntetni: „Lehúnyt szempillád mögül madarak/ suhognának a kín falaira” és „Felröpítenél három buborék/ ezüst-nevetést, falhoz koccanót”. Ugyanakkor a tengermély-képet se oldja fel a kedves elképzelt jelenléte, de megtölti me/eggel. Látszólag képi következetlenség ez, hisz ha „sötétem csönddel szétverik” a képzelt jelenetben, akkor hogy maradhat még „a mélytengeri sötét”, de érthető, hogy itt kétféle sötétségről van szó: az éjszakáról és a lelki éjszakáról egyaránt. S ez utóbbit épp a szerelem-ideje-éjszaka tudja oldani. Itt tehát a negatív tengermély-kép pozitívvá alakul át, mert mögötte már nincs magány. Valójában azonban továbbra is a magány az uralkodó (Szélház, nincs fala, Téli rege), s „ördögöké lesz a szerelem”. De hogy mégse lehessen csak azoké, megszületik a Vogul mennyegző, ez az archaizáló hosszú ének (1968). Az epikus nyugalmú verses monda tudatosan idézi meg az ősit, s embert próbáló küzdelemnek mutatja a társkeresést: Ha az én isteni hét fogásomból telik ereje, ha az én ördögi hét fogásomból telik ereje, jöhet az én utam hosszában asszonyért! Ha az én isteni hét fogásomból nem telik, ha az én ördögi hét fogásomból nem telik, akkor ne jöjjön az én utam hosszán! Az Ob menti halászó-vadászó férfinak sikerül is megállnia a próbákat, de a Városi Öregfejedelem fiának már nem, mert „azt utánozta, amit nem lehet”, hiszen élete boldogságát mindenkinek magának kell megtalálnia, s ha ez sikerül, akkor: 61
