Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 7. szám - MŰHELY - Vasy Géza: „Győztes Kormosi hang”
VASY GÉZA „GYŐZTES KORMOSI HANG" EMLÉK ÉS SZÁMVETÉS A Szegény Yorick ciklussal (1962—1970) újjászületett Kormos István költészete. Mindössze húsz vers, de nagyobb részéről keveset mondunk, ha csak maradandónak minősítjük. Csöndben, szinte észrevétlenül, nagy költészet jött létre,olyan, amely meghatározó a kor lírájában. A hallgatás évei után költői újjászületése nem a semmiből teremtett új világot. Kötődése líránk hagyományaihoz mindig erős volt. Ekkorra ez a kötődés természetesen a maga körébe vonta saját korábbi líráját is. A hagyományhoz való igazi hűség, a lényeghez kötődés szép példája ez az újjászületés. Eközben a költői természet változása, az érettebb hang követelte meg a korábbi versek átírását. Nem a megszüntetve megőrzésre példa ez, hanem egy hasonlóképp összetett jelenségre: megőrzendőnek többnyire csak azt tartja, amit az érett szemlélet már annak idején is értékesnek tarthatott volna. Nemcsak arról van szó tehát, hogy átlegendásítja korai pályaszakaszát, de arról is, hogy keményen megkritizálja, mert nem tartja eléggé szuverén világnak. A Szegény Yorick verseivel kapcsolatban azonban ez a probléma már föl sem merül. Kormos — részben legalábbis — azéletöröm költőjeként indult. Versei harsányan jelenközpontúak voltak, emlékei, élettapasztalatai mind a jelenhez kötődtek, s ha nem, akkor is azt egészítették ki, tették teljesebbé. Alapszólama folyamatos jelenidejűség- ben hangzott. Újramegszólalásakor már negyvenéves férfi. Emlékei egyre nagyobb teret követelnek. Az emlékek azonban elsősorban még nem a régmúltat idézik. Az újra megszólaló költő legfőbb élménye a szerelem, amely eleve a befejezettség tudatával teljes. Franciaországhoz, Párizshoz, Normandiához kötődik ez a szerelem, de ahogy Kormos vallotta: „az a francia lány nem akart Pestre települni velem. Azt mondta, hogy akár az Északi Sarkon is élne velem, de itt nem. Csakhogy egy magyar költő nem élheti le az életét se Párizsban, se az Északi Sarkon, akármilyen nyavalyás az élete és a műve, itthon a helye.” (Jelenkor, 1976/10). Tehát mivel magyar költő, kell Kormosnak ezt a szerelmet eleve a befejezettség tudatával végigélnie. Ezért szembesíti rendszeresen az idősíkokat az alapvetően jelenélményű versekben is, s ezért lesz mindegyik idősík befejezett szemléletű: „jövőnk a halvaszületett koromtengereken libeg”, „Zöld nyár zöld nyár ez még veled vagyok / de valahol a tél öltözködik”. Az állandósult befejezettség-élmény miatt a költői önszemlélet legjellemzőbb állapotnak a magányt tartja, a belteljesült szerelem verseiben nem is csak a búcsúzás, de a végleges magára- maradottság a domináló: „kaptányban vergődik szívem elsüllyed Értőt tejködhabban”, „egy árva kutyaugatás nem engem szólít nevemen/ fenn salétromos menny ragyog hűvösen lehajtom fejem/ cella-magány jön hallgatok ki voltam istenek fia/ alámerül Atlantiszom Párizs Marlotte Normandia”. S ha ilyen ez a szerelem, ha az édeniség és a bevégzettség tudata egyszerre van jelen benne, talán természetesen lesz egyik uralkodó motívuma a gyermek, de nemcsak e szerelemnek, hanem Kormos egész lírájának. A gyermek-motívum egyrészt a József Attila-i „gyermekké tettél” értelmében van jelen, másrészt az analógiás kapcsolat révén kap kulcsszerepet: ezt a szerelmet és a gyerekkort egyaránt az édeniség és a bevégzettség jellemzi. A Vonszolnak piros delfinek zárósorában az „alámerül Atlantiszom” és az 1949- re datált „Gyermekkorom Atlantisza,/ elsüllyedt mesebeli tájam!” ezért és így édestestvérek. 59
