Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 7. szám - Sükösd Mihály: Halottak napja: feltámadás (regényrészlet, I. rész)
Szerencséjére? Szerencsémre? Hogyan alakul a sorsom, mi lett volna belőlem, ha apámnak akkor nincs szerencséje? Ha nincs szerencséje anyai nagyanyám pincéjében, ha nincs szerencséje anyai nagyanyám konyhájában, ha agyonlövik itt vagy ott, ekkor vagy akkor, azelőtt és ahelyett, hogy a demokratikus hadsereg alezredesévé nevezik ki? Miért van apámnak mindig, majdnem mindig szerencséje? Ül a karosszékben, két nappal, három nappal anyám halála után. Hatvankilenc éves. Lehunyt szemmel ül, talán bóbiskol, talán alszik, mindenesetre azt várja, hogy a fiai intézkedjenek. Ő maga ritkán intézkedik, de olyankor mindig eredményesen. Apám tizenkilenc éves, éppen érettségi vizsgát tesz a Bethlen Gábor gimnáziumban, Marosvásárhelyt, amikor városa, országa, nemzeti hovatartozása hirtelen megváltozik. Párizs mellett, Versailles-be, a trianoni kastélyban a nagyhatalmak békeszerződéssel koronázzák meg az imént befejezett világháborút, törpehatalmakat telepítenek az úgynevezett Magyarország köré. Georges Benjamin Clemenceau felemelkedik bársony- karosszékéből, kétfelé törli hófehér tigrisbajuszát, a falitérképhez sétál, hosszú pálcájával elrendezi (ő akkor úgy gondolja, örök időkre, ezt az örökidőt már tizenhat év múlva kérdőre vonja a történelem) a kelet-európai kisebb országok határait, megszabja sorsukat, pálcáját megpörgeti ujjai között, angol és amerikai kartársára pillant, angol és amerikai kartársa egyetértőén biccent. Eldöntik (közvetve) apám sorsát, eldöntik (áttételesen) az én sorsomat. Apám nem osztályelső a marosvásárhelyi Bethlen Gábor gimnáziumban, apám nem eminens tanuló, de igen szorgalmas, minden tantárgyból kielégítő jegyet szerez, sosem kényszerül osztályt ismételni, apám apja, erdélyi nagyapám úgy dönt, apám lesz az, aki a hat fiúgyermek közül tovább tanul. Apám fogcsikorgatva, eredményesen érettségi vizsgát tesz Marosvásárhelyen, a kolozsvári orvosegyetemre készül, de mire odaérne, Kolozsvár elszáll, már nem tartozik a császári és királyi Magyarországhoz, Kolozsvár akkor már a királyi Romániához tartozik, apám nem talál a szülőföldjén őt befogadó magyar nyelvű főiskolát, apám nagy lépésre szánja el magát. Apai nagyapám, erdélyi nagyapám kétezer lejt fizet, cserében a továbbtanulásra kijelölt fiú, az apám elbújhat egy szénásszekér mélyén, a határ régi országa és új országa között akkor már lezárul. Apám vonaton a határszélre utazik, a kétezer lejt leszámolja a szekér gazdájának tenyerébe, a szekér szénát szállít a határ innenső oldaláról a határ túlsó oldalára. A szekeret tüzetesen átvizsgálják a szorgalmas román határőrök, a hosszú csövű puskáikra tűzött szuronnyal körülszurkálják apámat, apám arcára szorított tenyérrel, hason fekszik a szénában, füle mellett, lapockája,veséje mellett sziszegnek a szuronyhegyek. Apám szerencsésen a határ túloldalára érkezik, tizenkilenc éves, mindjárt felveszik a szegedi orvostudományi egyetemre, belgyógyászati szakvizsgáját már magyar királyi honvédhadnagyként teszi le, így ismeri meg anyámat. Épen maradt, szerencséje volt, szerencséje van. Amióta az apám. Amióta a fiának tudom magam. Apám és anyám mélyen alszik, egymásnak hátat fordítva, a kettős ágyban, a családi hálószobában. Futólag látom őket, hajnali három óra, vizelni megyek a gyerekszobából. Vizelek, közben arra gondolok, apám fél tizenegykor fejezi be tegnapi napját, csavargatja a rádiót, sorra hallgatja az Amerika Hangja, a BBC, a Szabad Európa magyar nyelvű adásait, mindjárt utána elalszik. Akkor, abban az időben apámat előbb orvosalezredesből orvosezredessé léptetik elő, aztán megfosztják orvosezredesi rangjától a magyar néphadseregben, apám segédorvos Üllőn, naponta három órát villamosozik oda, naponta három órát villamosozik vissza, 22
