Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 6. szám - KRÓNIKA - Eszmecsere a Forrás 1981/11-es számában megjelent őstörténeti összeállításról - Kálmán Béla: Nyelvtudomány és őstörténet

vak száma csak akkor szaporodhat, ha további újabb összehasonlító anyag áll majd rendelkezésre. Egyébként ősi finnugor szavaink közül viszonylag kevés pusztult ki.

Sanda oldalvágásnak szánhatta K. F. a kuka hangutánzó szó voltát. Pedig a néma rendszerint tud hangot adni, csak artikulált beszédre nehéz megtanítani, mert nem hall.

Nyelvészeti kérdést három szerző említ. Kunszabó Ferenc nem érti, „név szavunk miért finnugor eredetű, mikor: angol name, német Name, orosz imja, francia nőm, latin nőmén, görög onoma ... Milyen módszerek, milyen elvek segítségével lehet azt eldönteni, hogy a manysi nőm finnugor ősszó, míg a perzsa nam indoiráni?”

Ha utánanézett volna bármelyik kézikönyvben, ott megtalálta volna az utalásokat a finnugor szó indoeurópai és paleoszibériai megfelelőire is.

Az ismeretlen szavak száma nálunk (tudjuk, írja a szerző) növekszik. De honnan tudja a szerző? Melyik osztrák katonatiszt találta meg nekünk a lappokat? „És mi nem toljuk ezt félre, mint zavaró momentumot. Európa más népei a zavaró mozzanatokat félretoló stílussal szókészletük nagyon nagy többségének saját eredetét tudták bizonyítani, mi e stílus átvételével csak mintegy tíz százalékot, ... »megfejteden, vitatott, bizonytalan« negyven százalékra”.

Bár K. F. szerint „eléggé köztudott”, hogy a sovén szláv Miklositsot (nem lényeges, de munkái Franz von Miklosich néven jelentek meg) Pestre küldték „ellenőrizni, helyes mederbe terelni a Magyar Tudós Társaság működését”, én sajnos nem tudtam róla. „És többek között ez az úr erőlteti a magyar nyelvkutatás kizárólagos finnugor irányba terelését”. Igen jó volna, ha ezt az állítását valamilyen hiteles forrásból igazolni tudná. Az 1975-ben megjelent A Magyar Tudományos Akadémia másfél évszázada (főszerk. Pach Zsigmond Pál) c. könyvben utalást sem találtam Miklosichra, azon kívül, hogy az Akadémia 1872-ben (tehát nem a Bach-korszakban) külső tagjává választotta.

Nemcsak egy tudóstól, hanem egy magára valamit adó publicistától is több pontosságot várnék forrásainak még hevenyészetten odavetett utalásaiban is. „A hetvenes években folyamatosan kiadott Szófejtő szótár” helyett írhatta volna a valóságnak megfelelően így: A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára I—III. (szerk. Benkő Loránd) 1967—76. A Szófejtő szótárt Bárczi adta ki 1941-ben egy kötetben.

A nyelvészeti „tudományosságra” egy példa (Vértessy György cikkében). Azt írja a szerző: „A nyelvészet álláspontja szerint a sárkány szó magyar eredetű, azonban jelentését illetően a vélemények megoszlanak.” (25) Jó lett volna, ha hivatkozik forrására. A szó ugyanis A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára (1967—76) szerint honfoglalás előtti török jövevényszó és jelentése a mai. Lehet, hogy a perzsában is van hasonló szó, de a „kimagasló személyiség” aligha illik erre a gyíkszerű mesebeli hüllőre.

„Nyelvészeink úgy vélik ...” írja V. Gy. Miért nem jelöli meg forrását? Valószínűleg Kiss Lajos Földrajzi nevek etimológiai szótára (1978) c. művéből veszi tudományát. Felsorolja a régi Dimis, Dimus stb. alakokat és közli, hogy a régi Dimiter, Demeter, Dömötör névből származtatják nyelvészeink. Először nem is értettem, miért írja záró- jelben'a szerző, hogy „Megjegyzendő, hogy a vonatkozó oklevelek latin nyelvűek.”

A következő bekezdés azonban már rávezet: „A fönti példák alapján e kérdéses helynév eredeti alakja a következő lehetett. Induljunk ki abból, hogy az adott alakokban csak a magánhangzók változnak, illetőleg a mássalhangzók változatlanok. A latin s betű sz-nek ejtendő, mely utóbbinak — az azonos helyen és azonos jellegű akadállyal képzett szájhangok zöngés-zöngétlen párokba rendeződése szerint — z hangzása is lehet. Ha a Dumis és a Demus szó negyedik hangját, az f-t és az u-t fölcseréljük, a Dimusz-Dumuz alakhoz, a mezopotámiai termékenységisten nevéhez, a Dumuzi- hoz jutunk” (27). Milyen egyszerű!

79