Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 6. szám - KRÓNIKA - Eszmecsere a Forrás 1981/11-es számában megjelent őstörténeti összeállításról - Kálmán Béla: Nyelvtudomány és őstörténet

a vidékeken, de ma arab országok, nyelvük valamilyen arab nyelvjárás. Mezopotámiában az ősi sumer, asszír-babilóniai lakosság vérségi szempontból ma is él, de nyelvük alapján arabnak, kurdnak vagy iráninak (perzsának) nevezzük őket.

A Balkán-félszigeten élő szlávok egy részét a 7. században egy török nyelvű nép hódította meg, a mai bolgárok neve török eredetű, fajtában sem hasonlítanak az északkeleti és a nyugati szlávokhoz, de szlávnak tartják magukat nyelvük miatt, nem töröknek.

A 13. század közepén telepedtek le az Alföldön az iráni nyelvű jászok és egy kip- csak nyelven beszélő kunok. Nyelvi szempontból azonban ma már magyarok. A magyarba beolvadt besenyők, úzok, kunok, jászok nyelve kihalt, noha az egykori jász, kun stb. gének tovább élnek és folytatódnak az Alföldön és a Dunántúlon.

Egy másik tényt is a füzet szerzőinek figyelmébe ajánlok. A nyelv (minden nyelv) folyton változik. Azt hiszem közismert tény, nem is igen vonta senki kétségbe, hogy a francia nyelv a latinból származik. Sőt — a valóságban a latin nyelv egyik mai változatát beszélik a franciák. Az 5. században Galliában még latinnak nevezték azt a nyelvet, amelyet a római telepesek és az ekkor már nagyrészt ellatinosodott gallok és germánok beszéltek az egykori római provinciában. A frank uralkodók idején is — azt hitték, hogy latinul beszélnek még, de már akkor nagyon messze állt beszédük nemcsak Cicero nyelvétől, hanem még a 9. századi római utca nyelvétől is: Ezért a „nép” nyelvén fogalmazták meg 843-ban a verduni eskü szövegét. Ezt tekintik az első, latinnak már nem nevezhető, tehát francia szövegnek.

A latin nyelv is változott története folyamán. Klasszikus latinnak a késői köztársaság és a korai császárság korát tekintik. Nomármost az I—III. századi latin és a mai francia közt „csak” kétezer év telt el, mégis a nyelv alig ismerhető fel a sok (de szabályos) hang- és jelentésváltozás miatt. Az írás igyekezett a latinhoz közelebbi alakokat rögzíteni, és a helyesírás évszázadok óta alig változott. Vegyünk néhány példát. A latinban a „víz” jelentésű szó az aqua volt. Ebből fejlődött a francia eau (olv. o). A „ló” jelentésű szó többes száma a latinban caballi volt, a mai franciában chevaux (svo), a „szem” egyes száma a latinban oculus, a többes oculi, a mai franciában oe/7 (öj), ill. yeaux (jö).

A következőkben az egyes tanulmányokkal foglalkozom. A bevezető tanulmány szerzőjét aligha tudom ugyan meggyőzni, ha már 1975 óta szilárdan hiszi, hogy a sumér tudupa és gugua a magyar tudomány és gége megfelelője, hiszen bizonyára nehezen fogja bárkinek is elhinni, hogy a francia chétif (olv. setif) (csenevész) szó a latin captivus (fogoly) szabályos megfelelője.

Talán azon is meglepődne, hogy miért nem egyeztetik a finn „tűz” (túli) jelentésű szót a magyar tulipiros összetétel első, vagy az észt pere „család” szót a magyar pere- putty ugyancsak első tagjával. Miért nem valószínű a gyermeknyelvi kutyu, kutyuka rokonítása az azonos jelentésű vogul kutyuv (fonetikus átírásban) és az észt kutsikas ’kölyökkutya’ szóval. Ezekről azonban csak akkor tudnám meggyőzni, ha ismerné a nyelvtörténet elemeit.

Nem tartom se tudományosnak, sem erkölcsösnek, hogy szinte minden szerző hivatkozás nélkül „a hivatalos nyelvészet” álláspontjával vitázik. K. F. szerint egy televíziós adásban „Felolvastak például egy meg nem nevezett szerző meg nem nevezett művéből pár sort, majd kijelentették, hogy ez nem helytálló”. Vajon a szerző nem így tesz, mikor azt írja „a hivatalos nyelvészet álláspontja szerint szavainknak mintegy negyven százaléka ismeretlen eredetű”. Mondhatnám én is: „A nemjóját. . .” Azonkívül mi csodálnivaló van azon, hogy ősi szavaink száma nem szaporodik? Az angolban talán gyarapodik az ősi angolszász szókészlet? Nyelvújítás és szóösszetételek, képzés segítségével keletkezhetnek új szavak ősi elemekből, de az ősinek minősíthető sza78