Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 6. szám - SZEMLE - Laczkovits Emőke: Gazda Klára: Gyermekvilág Esztelneken

magyar nyelvterület egészéhez — a legdurvább módoktól és eszközöktől sem riadtak vissza. Elgondolkoztató az utóbbi száz esztendő népmozgalmi statisztikája: az elvándorlás, a születéskorlátozás és az egészségügyi körülmények elégtelen volta miatt nem nőtt a népesség. Gazda Klára szavaival: „. . . a vajúdó nő is nem egyszer élet helyett a halál számára nyitott kaput, amin ő vagy kicsi babája könnyen besétálhatott.”

A munka egyes fejezetei a csecsemő-, a kisgyermek-, az iskolás-, a serdülő-, és az ifjúkorral foglalkoznak. A gyermekek életét a megfelelő korcsoportban életkori jellegzetességeik alapján vizsgálja a szerző, részletesen elemezve a nemenkénti jellemzőket is.

A „kicsi bubával” kapcsolatban rendkívül gazdag szokás- és hiedelemanyagot sorakoztat fel és elemez, amelyek többé-kevésbé az egész magyar nyelvterületen ismeretesek. Ebben az életkori szakaszban a gyermek és a felnőtt kapcsolatának középpontjában a csecsemő testi gondozása állt: így a tisztántartás, a ruházat, az etetés és az altatás. Itt ír a gyermekbetegségekről és azok gyógyításáról, valamint a gyermekhalandóságról is, tekintettel arra, hogy más magyar vidékekhez hasonlóan, itt is egy, ill. hat év alatt volt a legnagyobb a halandóság arányszáma az ossz halálesethez viszonyítva.

Ha különbséget tehetünk jó és jobb között, akkor azt mondhatjuk, hogy a könyv leglíraibb fejezete a kisgyermekkort bemutató. Ez időszakban a testi gondozás mellett középponti helyre került a szellemi nevelés, kiteljesedett a gyermek és a család, a gyermek és a tágabb közösség kapcsolata. Ha eddig azt mondhattuk, hogy a gyermek gondozása a korabeli tudásnak és higiéniai viszonyoknak, az adott lehetőségeknek megfelelő volt és az adott korban számtalan azonosság tapasztalható az egész magyar nyelvterületen, akkor a gyermekekkel való foglalkozás, a gyermekek nevelése sajátos, másutt ebben a formában fel nem lelhető. Ahogy szólnak hozzájuk, ahogy fokozatosan a közösség önálló, egyenrangú tagjaivá nevelték őket, az egyéni, az a bensőből fakadó, abban megmutatkozik az egész közösség és az egyén lelki habitusa. Oly gazdag ez a fejezet, hogy külön elemzést igényelne. Hadd említsem meg a játékokkal, a játszóalkalmakkal foglalkozó részt, amelyben kitárul a gyermektársadalom jellegzetessége, ahogyan a gyermek itt önálló életét éli.

A gyermektársadalom élete, a gyermek családban elfoglalt helye áll az iskoláskorral foglalkozó fejezet középpontjában. Nyomon követhető az a sokrétű, bonyolult folyamat, amelyben a gyermek eljutott a felnőttkor küszöbéig. Ez idő alatt ismerkedett meg a kisgyermekből felcseperedő iskolás a közösség erkölcsi normáival, a közösségi élet szabályaival. E korszak legfigyelemreméltóbb és legfontosabb tevékenysége a munkára nevelés, a munkába nevelődés volt. Az előző korcsoport gyermektársadalmának életében a játék, e korcsoportéban pedig a munka került a középpontba, amelyet „látásból és gyakorlatból”, a munkába ténylegesen bekapcsolódva avagy játékból sajátított el a nagyobbacska gyermek a gazdaság mindenkori követelményeinek megfelelően. E folyamatban a két nem munkaköre, mint ahogy játéka is, fokozatosan elkülönült. A szülők nevelési módszere a büntetés — az el nem végzett vagy rosszul végrehajtott munkáért — és az újabb megbízatás volt. Utóbbival elismerésüket, dicséretüket fejezték ki. De ebben az időszakban nemcsak a családi munkaszervezetbe, hanem a faluközösségébe is beilleszkedett a gyermek — utóbbiba a kalákák (közösen, kölcsönös segítséggel végzett munkák) révén. Az öregek megismertették a növekvő gyermekeket a munkához kapcsolódó kultikus cselekedetekkel is. A munkaalkalmak azonban lehetőséget adtak a játékra is. A gyermekek önálló együttléte a gyermeki élet leggazdagabb játékkultúrájának kibontakozását tette lehetővé e legaktívabb életkori szakaszban lévők számára. A gyűjtögetésben, az erdölésben vagy akár a pásztorkodásban és a földművelésben való részvétel a munka folyamatának elsajátítása mellett gyarapította a gyermekek aktív és passzív tudáskincsét, természetismeretét. Mindezekre nagy szükség is volt, hisz elszomorító az a statisztikai táblázat, amelyet a szerző az iskolába rendszeresen járó gyermekekről közöl, kiegészítve az írott adatokat n. Könczey Mária tanítónő által elmondottakkal, aki 60 esztendeig tanította az esztelneki gyermekeket, s lévén maga is, ősei és leszármazottai is Esztelnek szülöttei.

Tekintettel arra, hogy Esztelnek elsősorban állattartó közösség volt, a gyermekek, elsőrendűen a fiúk munkáranevelésének középpontjában a pásztorkodás állt. Meghatóan szép a pásztor- kodó gyermekek nehéz és mégis csodákkal teli életének, a titkokat rejtő havason eltöltött heteknek a leírása, amely a férfiasság és a helytállás iskolája volt a 10—14 esztendős fiúcskák számára. Ügyeskedési alkalmak is voltak ezek, amelyeket ki-ki képességeinek megfelelően használt ki. De ez a korszak a gyermekek életében a játékalkalmak kiszélesedését, a játékkincs gazdag sokszínűvé válását is eredményezte. A felnőttek társadalmának rétegzettsége ez időtől kezdett megmutatkozni a gyermektársadalomban is: pl. a nagygazdák gyermekei elsősorban a földműveléssel ismerkedtek meg, a szegénysorsú gyermekek inasnak, napszámosnak, cselédnek szegődtek, bár hozzá kell tenni, hogy lehetőség szerint, a vagyoni állapottól függően, hasonlóan a széki közösséghez, rövid időre mindenki elküldte szolgálni a gyermekét, amely nem is pénzkereseti lehetőség, hanem amolyan világlátás volt inkább.

Ebben a korcsoportban ismerkedtek meg és sajátították el a lányok az asszonyi munkákat, s ez a korszak volt a ragylánnyá cseperedés küszöbe is.

A gyermekek aktívan kapcsolódtak be az egész életre élményt nyújtó ünnepi szokásokba, azok65