Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 6. szám - Raffai Sarolta: Föld, ember, folyó (regényrészlet)

A petróleumot hátul mérték félhajas fészerben, hát a bolt ettől fűszerszámos paradicsommá lett. Elálldogáltam volna benne a világ végezetéig akár. A kávé és a kakaó szaga nem tudta elnyomni a csillagánizsét, szegfűszegét, fahéjét, a citromét, szentjánoskenyérét, fügéét, a savanyúcukorkáké a majoránnáét, borsét — s mindezek olyan együttesben találkoztak, amitől a magamfajta többnyire szalonnán-vöröshagymán s a krumpli és tarhonya sült, főtt, pirított változatain felcseperedett gyerekember csak megtántorodott, szédült, szabadulni dehogy tudott. Józan eszéhez térni is alig.

A szatócsné már ismert engem, tudta hogy jókora listával jövök, olykor egy-egy szem cukorkát adott, de én jobban örültem a tízfiIlérnyi foltban megpuhult narancsnak, főleg a vérbélűnek. Csakhogy nehéz volt az ingemben elrejteni a tanítóné elől. Először megfogott vele, azután soha: hazamentemben loholtam, s öregszülémnél dugtam el. Vele szívesen megosztottam akármit. Anyám anyja volt, özvegy, szegénysorsú, de mindig felderült, ha engem meglátott. Vagy négy pulyát szült, s hármat azokból már esztendős koruk előtt a föld alá kellett hogy adjon, szegény. Tán ettől mozgott az életben oly tétován, hisz ha meggondolom, akkoriban fiatalabb volt az árva lélek, mint most én, pedig öregnek dehogy érzem magam. Javakorabeli volnék, de igazában. Szemhunyással se vagyok elesettebb, mint húsz évvel ezelőtt.

Amíg a szatócsné a kosárba rakodott, elnéztem fürge kezeit, szép, homokszínű arcán a pirosságot, sötét szeme kékbe játszó fehérjét, s a fekete haja göndörkéit fülére, halántékára bodorodni, s ahogy meggysötét ajkát beszopta, amint a mérleget figyelte. Ilyenkor lopva súlyos, meleget ígérő mellére pislantottam. A ruhája rátapadt, hónaljában meg átnedvesedett. Anyám-nagyanyám delinből csináltatott réklit, sok szegőzéssel válltól lefelé, s azalatt elveszett a test formája, az asszonyok melle bordáikhoz szorult laposan. Itt csak ámultam-bámultam, lélegzetet se igen kaptam.

Mikor én ezt először észrevettem, nagyon elbambulhattam, mert az asszony rámcsodálkozott:

— Rosszul érzed magad, Marci?

Hő! Most fordult csak velem a világ. Hogy még a nevem is tudja!

— Sebestyén Márton ... az vagy ugye?

A szatócs a szögekkel bajlódott, nem nagy zajt ütött, csak egy óriás fiók rekeszében matatott, s olykor fel-feljegyzett magának valamit. Most rám nézett, azután az asz- szonyra, s elmosolyodott. Az ilyen gyerek-féle miatt pedig nemigen szokott nyájas- kodni, máig inkább a mindig szomorú, nagy szemeire emlékszem, de arról tán ma is fölismerném.

— Sebestyén Marci — nyögtem ki nagy zavartan a nevem.

— Fehér vagy Marci, mint a cinkwájsz. Ülj csak le oda . . . oda, oda! — s megkerülte a pultot, közeledett. Ijedten vaskarodtam le. Pedig nem is felém jött, az ajtót nyitotta ki szélesre, s egész sebesen húztak el mellettem, szinte látható, dús felhőben azok a jó illatok, amelyeket olyan szívesen vittem volna magammal mihozzánkig.

Talán sehol nincsenek már nyitott szájú, kendervászon zsákokban szabadon szellőz- ködő, illatozó áruk együtt, egyszerre. Fertőzésmentes csomagolás a divat manapság. Meglehet, ez a jobb. Az volt igézőbb, kedvesebb, képzeletet, kívánkozást egyformán izgató.

Mindent beírt a vásárlókönyvbe az asszony gondosan, s hogy átadta, rámfeledkezett. Kicsi, sárga, nyitott zacskó hevert kezeügyében a pulton, abból vett ki valamit, s a szám felé közelítette.

— Ó, te szegény ...

Barna cukorféle volt, akkora, mint öt babkávé. Ovális, közepén hosszában árok. A zacskón zöld betűk: SANTOS CAFFE. Gondoltam, ebből már nem lát semmit

9