Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 5. szám - KRÓNIKA - Válság vagy váltás? - Szociográfusok kerekasztal-beszélgetése a Forrás szerkesztőségében (Hatvani Dániel, Buda Ferenc, Bánlaky Pál, Kamarás István, Varga Csaba, Csató Károly, Varga Dávid, Kőbányai János, Tóth Tibor, Kovács János és Bodor Jenő felszólalása)
elmondtam, hogy engem mi érdekel. Egyik témára sem „harapott”, ellenben nagyon szívesen látott volna tőlem langyos üzemszociográfiákat, ami tulajdonképpen adathalmaz, semmi más. Mondtam neki, hogy tőlem ilyet ne várjon, s ebben maradtunk. Gyakorlati nehézségeik nyilván vannak a szo- ciográfusoknak, de én azt hiszem, hogy aki a valóságirodalomra adta a fejét, annak ezzel számolnia kell. Azzal, hogy magányos farkasok vagyunk, tépjük, cibáljuk a témát, megyünk utána, s vagy van szállás, vagy nincs, vagy van engedély, vagy nincs. Szervezéssel, pályázattal, ösztöndíjjal vagy hasonlókkal lehet valamit segíteni. Hogy egy picit talán romlott az össz-színvonal, ebben az is közrejátszik — és ez pozitívum—, hogy könyv alakban több szociográfia jelenik meg. Például egyik-másik a Gyorsuló idő sorozatban is helyet kapott. Kellemesen meg voltam lepve, hogy az én ott kijövő könyvemből — „Az ország peremén” lesz a címe — nem akarták kilúgozni a lényeget. Két dolgot szeretnék még hangsúlyozni. Az egyiket Végh Antal és Hatvani Forrás-beli párbeszéde vetette fel, miszerint a szociográfiának a jövőbe, a jövőre kell irányulnia, a felé nyitottnak kell lennie. A másik az, amit Bánlaky mondott az imént, hogy ne a határmú'fajokban gondolkodjunk, hanem érdemben: az oknyomozásban, az esszészerű és hiteles megformálásban kell előbbrelépni. Nem a műfaji megközelítés számít, hanem a mélység. Most konkrétan szeretnék egy-két dolgot fölvetni. A saját mobilitásomról akarok valamit írni, amint Békéscsabáról Pécsre kerültem, küzdelmes utazásokról hóban-fagyban; albérletekben, IBUSZ- szobákban. Kóklerséggel, csomó adminisztratív nehézséggel kellett megküzdeni, s mégis, én úgy fogom föl a mobilitást, ami mindenképpen hasznos az ember számára, mert az egyén keresi a helyét, és ha megtalálja, az a társadalomnak is fontos. De, eltekintve a társadalom „aljától” és csúcsától, a középrétegeknek a földrajzi mobilitása — ami többnyire vertikális mobilitást is jelent — rendkívül nehéz. Millió adminisztratív kötöttség van. Egy papírhoz kell tíz másik papír, de azokhoz még külön tíz papír; egyebek közt ezt szeretném én „kiborítani” ebben az írásban. Még egy nagy téma van, amiről senkit nem tudok megkérdezni, de engem nagyon foglalkoztat, s föltehetőleg nemcsak engem. Itt állunk egy olyan ponton, amely ide-oda billeg a háború és a béke között. Nagyon sarkalatos ponton vagyunk. Hallgatunk, esetleg egymás közt duruzsolunk róla, de társadalomlélektani kihatásait meg sem kíséreljük leírni. Szociográfia, publicisztika vagy körkérdés, teljesen mindegy, hogy milyen formában vetjük fel, mert már ott állunk — ezt talán Bor Ambrus vetette föl a Magyar Nemzetben —, hogy teljesen közömbösen nézzük, egy újabb világháború előestéjén: mi történik velünk és a rovásunkra. KŐBÁNYAI JÁNOS Szerintem is a szociográfiai irodalom válságának jeleit tapasztalhatjuk. Ezt mint olvasó is érzékelem, de mint szerző, a magam válságaként is megélem. Noha látszólag a konjunktúra csúcsán állunk. A továbblépés jerikófalként előttünk tornyosuló akadályai közül néhány: El kellene ismerni a gyakorlatban is, hogy van egy bizonyos — tömegkommunikáció őskorában kialakult — hagyományos munkamegosztás. Az író elkészíti a maga művét, s egy hatalmi apparátus, azt — így vagy úgy, ilyen vagy olyan eszközökkel, toleranciával — minősíti. De ezt a két világosan körülírható funkciót nem lehet összemosni. A megítélés nem nyilvánulhat meg abban, hogy a mindennapjaimba, sőt az agyamba valakik befészkeljék magukat; és sugdossanak, mit írjak, mit ne írjak, pesszimista legyek vagy optimista! Ezzel együtt természetesnek és helyénvalónak tartom, ha megjelenik bármilyen írás, s az sérti a hatalmat, vállalja érte az író a felelősséget, de a szerkesztő is, aki közreadta. Akár nyilvános vitában, akár a köztudottan a néprészvétel elvén alapuló bírósági tárgyaláson. De ahhoz az íráshoz, amely kinyomtatásra érdemesíttetik, ahhoz az újságosstandon kell hozzájutnia minden emberfiának. A szociográfia fogadtatása is épp olyan válságban van, mint megírásának, megjelenésének körülményei. Az olvasóközönség figyelme a valóságos életre irányul, egyre több szociográfiát olvas. Azt is lehet mondani—és ez a Forrás sikerének is a valódi titka — hogy a lapokat a szociográfiákkal adják el. Hasonló ez a helyzet a popéhoz. Magyarországon nincs poplap, de majdnem minden újság címlapján egy popsztár díszeleg, vagy benne egy kis cikkecske a popról, s ez viszi a lapot. De milyen szellemi termékeknek van feketepiaci ára? Végh Antalnak, Moldovának, s egyes kiugróan jó „szocit” közlő folyóiratszámnak. A szociográfia irodalmi műfajjá emancipálódott, sőt helyettesíti a még nagyobb válságban levő széppróza és líra szerepét. Nekem nem jelent meg kötetem, különösebb publicitást sem élvezek, mégis rengeteg helyre meghívnak író—olvasó találkozóra. Az ország legkülönbözőbb helyiségeiben jártam, még az alig ismert kéthetente megjelenő folyóirat, a Kultúra és Közösségben megjelent írásaim kapcsán is. Idáig még mindig összegyűlt minimum harminc-negyven ember. Értük bármikor érdemes elmenni, mert soha nem terelik össze őket (ellentétben a menetrendszerű könyvnapi ÉS-glosszák közönséget elmarasztaló panaszaival) őszintén — saját életük problémáinak vonzásában — megnyílnak, s a találkozó spontán módon fórummá válik, ahol az író jóval többet kap, mint ad. Bizonyára a szociográfus kollégáknak is hasonló a tapasztalatuk. 94
