Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 5. szám - KRÓNIKA - Válság vagy váltás? - Szociográfusok kerekasztal-beszélgetése a Forrás szerkesztőségében (Hatvani Dániel, Buda Ferenc, Bánlaky Pál, Kamarás István, Varga Csaba, Csató Károly, Varga Dávid, Kőbányai János, Tóth Tibor, Kovács János és Bodor Jenő felszólalása)
got emelek ki a társadalmi okok közül. Arról van szó, hogy az utóbbi két-három év általános társadalompolitikai légköre nem nagyon kedvez a szociográfiának. Talán nem utolsósorban azért, mert közismertek gazdasági nehézségeink, és úgy tűnik számomra — lehet hogy ebben tévedek —, hogy legalábbis első nekifutásra a gazdasági nehézségeink rendbetétele során, egyszerűen a dolgok belső önmozgásainak engedve, nem tökéletes megoldást választottunk: a gazdasági nehézségeinket tisztán gazdasági ügyként próbáltuk megoldani és kezelni. Ez a dolog természeténél fogva a társadalmi gondolkodás háttérbe szorulását jelenti, noha a tudósok és politikusok közül nem kevesen a gazdasági problémák felmerülésének a kezdetén is hangsúlyozták, hogy ezeket nem lehet tisztárv gazdasági eszközökkel megoldani. Egyszóval: azt hiszem, itt általánosabb társadalmi okrendszerről is szó van, és az, hogy a Forrás tekintélye változatlan vagy növekvő, az inkább abból származik, hogy a szociográfiát közlő folyóiratok mezőnyén belül a Forrás még mindig jó, a jobbak közé tartozik. Az, hogy önmagához viszonyítva ezt egyfajta hanyatlásnak vagy hullámvölgynek érzékeled, az még nem jelenti azt, hogy az országos mezőnyben is gyöngült volna másokhoz viszonyítva. Egy másik megjegyzésem a szociográfia belső fejlődését érinti. Úgy vélem, hogy a szociográfia a hatvanas évektől számítódó fölfutásában a hatvanas évek második fele és a hetvenes évek első fele egy meghatározott periódust jelent. Nemcsak a Forrásnál, hanem általában a magyar szociográfiában. Mégpedig azt a periódust jelenti, amikor a szociográfia vállalkozni tudott és alkalmas is volt rá, hogy a korábban tabu témáknak tekintett témákat fölvesse, hogy korábban megfogalmazhatatlannak vagy nem megfogalmazan- dónak ítélt összefüggéseket megfogalmazzon. Tehát: a társadalmi demokrácia fejlődésének, bonta- kozásának egyfajta terrénumaként jelentkezhetett. Végül is ennek a jele volt Csák Gyula vagy Csoóri első ilyen típusú írásainak a fogadtatása, amelyeket ha most újraolvas az ember, a fene érti, hogy azokban mi volt a botránkoztató a maga idejében. Ha mélyebben belegondolok, persze érthető, de mai szemmel olvasva, ha most jelenne meg egy ilyen erősségű írás . . . Tehát egy bizonyos fejlődésnek, társadalmi mozgásnak volt a részese a szociográfia is. A Magyarország fölfedezése sorozat is indulásakor még gyakorta tapintott érzékeny pontokra. Mégis, újraolvasva ezeket az írásokat, úgy tűnik számomra, hogy a szóban forgó periódusban többnyire a jelenségek megragadásának a szintjén maradt a szociográfia, ha tetszik, a felszín leírása szintjén. Csakhogy a megindult folyamat kétségtelen velejárójaként a szociográfia belső fejlődése elérkezett arra a pontra, amikor a jelenségleírás önmagában véve már nem elegendő. Abba a periódusba érkezett, amikor a jelenségek mélyére, a lényegi folyamatokhoz, az okok kereséséhez kíván lehatolni. Azt gondolom, ez a váltásperiódus az, ami hanyatlásként érzékelődik, mert egyszerűen azok a típusú jelenségleíró szociográfiák, amelyek tíz évvel ezelőtt reveláció számba mentek, azok ma nem érdekesek; továbblapozom, mert ismerem, elmondták már. De azok a szociográfiák, amelyek mélyre hatolnak, a jelenségek mögé próbálnak nézni, tehát igazából elemző írások, még nem nagyon születtek meg, vagy csak első jelentkezéseik láthatók. Ezért üdvözlöm én egyébként nagyon élénken azt a gondolatodat, hogy a Forrás is próbáljon inspirálni szociográfiai — szociológiai esszék írására, ugyanis ez az a műfaj, amely ebben az oknyomozásban az első lépés lehet, ahol az ember még nem tudja pontosan, igazából végigbizonyítottan, végigérvel- ten, hogy az adott jelenség mélyén miről van szó, inkább csak sejtései vannak, de ezek a sejtések már egy fokkal mélyebbre mennek, mint a jelenség leírása. KAMARÁS ISTVÁN Először Bánlaky Pálhoz kapcsolódom. Bontakozgat a demokrácia, akár a lábadozó beteg, próbál erőre kapni. Olykor azonban visszaesik. A szociográfus, amikor „valóságnézőben” bele-belesüpped a realitásokba, egy-egy pillanatra úgy érzi, hogy a szocializmus képletében a demokrácia és a nyilvánosság helyén a polgárosodás pöffeszkedik. Nem csak pátyolgatni vagy nyüstülgetni kellene ezt a lábadozó demokráciát, hanem alaposan „kifigyelni” is. Igen jellemzőnek tartom, hogy „komoly elvtársakat” is könnyen zavarba lehet hozni, ha például a Társadalmi Szemle demokrácia-dokumentumából idézgetünk. Vakargatják a fejüket, a bátrabbak pedig megkockáztatják: ez egy polgári demokrácia meghatározás. Persze, szerző és lelőhely nélkül idézgettük. így még Leninnel is rosszul járhat az ember. A minap könyvtárosokkal a közművelődési könyvtárak nyilvánosságáról beszélgettem, és őt idéztem. Nem említettem, kitől citálok. Figyeltem az arcokat. Ideges csend, ráncolódó homlokok, lesütött tekintetek. Amikor leleplezem a szerzőt, kisebb botrány keletkezik. A nyilvánosság gyengélkedésében látom egyébként legfőbb okát a szociográfia átmeneti funkciózavarainak. Ami a Forrást illeti. Népszerűsége talán elsősorban viszonylagos stabilitásának köszönhető. Még mindig „hozza a formáját”. Egynémely országos lap színvonala mérhetetlenül leromlott. Ha tehát a Forrás csupán tartja a színvonalat, akkor is előretör. Egészen érdekes a Moldova-jelenség, Moldován túl is. Mint olvasáskutató annyit tennék ehhez hozzá, hogy nem szabad elfelejteni azt, hogy ő mint „neoromantikus” regények szerzője lépett a porondra. Akár akarta, akár nem, így alakult. A vasútról és a bányáról szóló szociográfiák sikerét nem csak ezeknek a témáknak a „romantikus” varázsa okozta, hanem az a tény, hogy a Moldova-kedvelők jelentős része még szociográfiát is hajlandó elolvasni. 90
