Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 5. szám - SZEMLE - Tüskés Tibor: Valóságközeiben (Thiery Árpád: Királynék városa; Mezei András: Ilyen gazdagok vagyunk?; Horvátországi Magyarok Szövetsége harmadik évkönyve)
SZEMLE VALÓSÁGKOZELBEN Thiery Árpád; Királynék városa (Szépirodalmi) Mezei András; Ilyen gazdagok vagyunk? (Magvető) Horvátországi Magyarok Szövetsége harmadik évkönyve Nagyjában ugyanabban az időben — ötvenegyben vagy ötvenkettőben —, amikor Thiery Árpád egy fiatal, fehér fityulás üzemi ápolónő kedvéért először jár Veszprémben, én egy kérdőívre, mely azt tudakolta, hogy a végzős egyetemi hallgató hol kíván elhelyezkedni, azt írtam: „Veszprémben, Székesfehérvárott vagy Pécsett. Valamelyik dunántúli városban.” Thiery Árpád 1952-től 1957-ig katona volt, majd 1957-ben a Középdunántúli Napló munkatársaként Veszprémbe került, és 1960-ig a városban élt. A Magyarország felfedezése sorozatban megjelent könyve írásakor ismét rövidebb-hosszabb időt Veszprémben töltött. Én 1952-ben Dombóváron kezdtem el tanítani, s Veszprémben mind ez ideig csak vendégként, átutazó idegenként fordultam meg. Nem mondhatok tehát véleményt a könyvről az alaposabb tárgyismeret okán. De hát az író nem is kizárólag veszprémi olvasóknak szánta könyvét. A Királynék városa éppúgy egy hagyomány nélküli területen, a városszociográfia „műfajában” végez föltérképező munkát, s éppúgy a honi urbanizáció általános kérdéseit faggatja, mint ahogy a Magyarország felfedezése sorozatban a Komlóról, Nagykőrösről, Dunaújvárosról és Pécsről szóló könyvek is erre vállalkoztak. Thiery könyve persze nemcsak tárgyában tér el az említett könyvektől, hanem módszerében s eredményében is. A Magyarország felfedezése azért jó sorozat, és a szociográfia azért nagy lehetőségeket kínáló műfaj, mert az önéletrajztól a dokumentumok közléséig a lehető legváltozatosabb, legkülönfélébb megoldások helyet kaphatnak benne. Thiery többször emleget egy használt, ócska bőröndöt, mely kitöltött kérdőívekkel van tele, módszerét valójában nem tesztekre, reprezentációs mintavételekre, statisztikai összesítésekre alapozza. A könyvnek három „rétege”, Thiery munkájának három összetevője van. Az egyik az önéletrajzi elem, a szubjektív emlékezés, a személyes benyomások. így például az író — a műfajban újszerű és eredeti módon — beavat a könyv születésének körülményeibe, föltárja a munka különböző „időrétegeit”; létkérdésekről — például a cselekvés értelméről — elmélkedik; fölidézi gyerekkorát, szülei alakját; fölkeresi a helyet, a házat, ahol egykor Veszprémben lakott; megosztja 56-os élményeit stb. A másik réteg a történelmi információ, a múltra vonatkozó adatok, a históriai anyag megelevenítése. Olvashatunk például a város nevének eredetéről, a középkori oktatási viszonyokról, a 48-as forradalom helyi visszhangjáról stb. A harmadik réteg az interjúk, a fölkeresett emberekkel való beszélgetések, a különféle vélemények közlése. Beszélgetés például a Veszprémi Vegyipari Egyetem volt rektorával, a megyei pártbizottság első titkárával, a megyei tanács elnökével. Mint szociográfiai módszert természetesen egyik eljárást sem kifogásolhatjuk. Az igazi kérdés: hogyan és milyen eredménnyel sikerül az írónak ezeket az eszközöket munkájában alkalmaznia, hatásossá, érvényessé és élményszerűvé tennie? Thiery könyvének legfőbb jellemzője — talán furcsán hangzik ez egy szociográfiai munkáról — az anyag regényszerűsége. Ezzel a szociográfia egy egészen új és szokatlan változatát sikerült megteremtenie. Pontos adatok, tények, nevek, számok, dokumentumok, „maguk a dolgok” és a képzelet játéka, villanások, emlékképek, „a személyes állásfoglalás kockázatvállalása” kerülnek egymás mellé. Hogy mire gondolunk, egy apró részlet érzékeltesse a könyvből. „A kutató rövidnadrágban, szalmakalapban ül a háromszintes nyaralója teraszán. Whiskyt iszunk.” Eddig a tárgyszerű közlés. Új bekezdés után következik a „regényszerű”, bizonytalan tartalmú elmélkedés: „Idő és tér viszonya úgyszólván tökéletes. A tér maga a bőség és a költészet.” A regényesítés hatására közeli és távoli képek „rémlenek föl” benne, a különféle idősíkok egymásba csúsznak, az időben és térben távoli dolgok egymás mellé kerülnek, filmszerű képek követik egymást, abban a sorrendben, ahogy az emlékezés a különböző időből származó képeket kidobja, a szerkezet csapong, kanyarog, mint egy szeszélyes folyó, regénybe illő párbeszédeket olvashatunk, van, akit név szerint említ, másokat monogrammal jelöl, ismét mások nevét elhallgatja . . . A regényszerű, a szépírói elemek — számos klasszikus példa igazolja — jól szolgálhatják a valóságföltáró író törekvését. De a kézben tartott könyv kérdéseket támaszt bennünk. „Sok ebben a műfajban az önkény és a kiszolgáltatottság” — írja Thiery. Talán inkább a műben, mint a műfajban — fűzhetnénk hozzá. Vagyis nem az önéletrajzi elemek okoznak gondot, hanem az, ha a személyes mozzanatok (pl. a kissé homályos formában előadott létkérdések) nem kapcsolódnak szorosan a tárgyhoz, vagy ha az olvasó éppen a személyes motívumok elbeszélését kevesli (pl. a szerző számvetését veszprémi újságíró-múltja dokumentumaival). A történelmi háttér megrajzolása is hasznos eleme a szociográfiának. Legföljebb sokalljuk, ha a mai valóság föltárására vállalkozó városrajzban a terjedelem több mint egy- harmadát a história tölti ki, s abban is gyakori az impresszionisztikus kiemelés. Kissé meglepő, hogy a szerző azután vállalkozik a város múltjának ilyen részletes megelevenítésére, miután 78
