Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 5. szám - MŰHELY - Kiss Dénes: Játék és törvény

„i” magánhangzó a közös. Dr. Bállá Zoltán, a nyelvvel, hangképzéssel stb., tudományosan is foglalkozó orvos írja A szemléletes gondolkozás logikája című munkájában „Az i-jel vagy i-beszédhang természetes értéke” fejezet „Az -i- mint a kicsiség, pontszerű meghatározója” alcíme után, hogy az beszédhang érzetminőséget is létrehoz, általában velejárója a kiterjedettség valamilyen csökkentsége, kicsisége . . . Rögtönözzünk „nemzetközi” példákat, melyek természetesen magyarok is. Ha hirtelen hatás éri az EMBERT — bármilyen anyanyelvű legyen is! — és meg-i-jed (a magyar talán ezt is nevezi meg, mint annyi más szavunkban az alaphangot, fő hangokat) fájdalmat érez, s tán inkább kisebb, éles fájdalmat — nyilallást! — gyors kiáltást hallatt: ijj! hij! hej! ijnye! jaj! jé! hé! stb. Kétségtelen, hogy tán az „i” illan ki a legkisebb likon — törökül delik = luk —. Dehát ez csak játék, mégis a cirógató, szóba „betett” cé jelenlétét is mintha megnevezné a nyelvünk. S ha már a becézést emlegetjük ilyen vonatkozásban, játsszunk más tétet, például a „té”-t. Érdekes, hogy a betetéztethetetlen szavunkban igen sok a „té”! Sőt, sajátos tagolással a „tét” háromszor fordul elő: be-tet-éz-tet- he-tet-len. (Ott van többek között, a „ha” feltételes szócska „he” párja, a fosztóképző egy része a -len, s nem lehetetlen, hogy ez sem csupán véletlen. Mintha tétlenségünk téztük volna be, azaz: betéztük s tézésünk betetéztük, bár lehetséges, hogy csak tettettük tettünk s tétünk tété tetetés — mégis az említett szó tovább már nem tetézhető tével, azaz: BETETÉZTETHETETLEN, a tett is, a tétlenség és a szavunk is.

Iszonyú, szörnyű — böhöm, hórihorgas — óriás, rémes rén

Amit körbevilágítunk tökéletesen, az alighanem eltűnik a szemünk elől, azt nem látjuk. A látáshoz nemcsak fényre, hanem árnyékra is szükség van. A jól látáshoz a kettő megfelelő arányára. A térbeli látás fejlődésének első része a közvetlen viszonyítás lehetett. Az először látott és fölfogott valamilyen nagy dolog „szúrt szemet” a kicsikhez képest. Ez lehetett hegy, szikla, fa, vagy még külön a sajátos látványával is fenyegető állat. S ily módon megnevezték az állatot, dolgot s egyúttal a nagyság térbeli s lelki hatást előidéző vonatkozásait.

így hát folytassuk a nyelv édesded huncutkodásait, e fickós — KÓ-FIC-KÓ — csínytevő, nyelvészeti cimborálást. Annál is inkább, mert még ugyancsak csábít és nem is fikarcnyi fickándozás! . . . Nem is leszünk csökönyösek, ámbár csökkenteni kell a terjedelmességet — anélkül, hogy csökött lenne! —, hogy megmaradjunk a szerkesztő és az olvasó jóindulatában inci-finci csalafintaságainkkal együtt. Éppen ezért, ha ennyit „kicsinyeskedtünk”, már „nagyzolhatunk” is valamennyit. Járjuk körül a NAGY jelentéstartalmi, térbeli, érzelembeli jelzőit, szavait, kifejezéseit, árnyalatait. Alighanem e vonatkozásban is bővelkedhetünk a bőségben s tán nem hatalmasodik el rajtunk bődületesen a nyelv hatalma, de nem is ijeszt, nem is rettent el semmi lehetetlen, a nyelv él s az élet belső logikája, rendje éppen az ellentmondásaival logikus, körkörösen, különböző íveken térnek vissza és találkoznak az egymásnak ellentmondó dolgok, az egyetemesen determinált valódit igazolva. Nem is tart vissza semmi „szörnyűség”, „iszonyúság”, noha a továbbiakban sem akarunk dagadni a büszkeségtől.

Vegyük sorra a legfontosabb szavakat és jelzőket a „nagy” valódi és elvont fogalmaival kapcsolatban. Tehát: nagy, hatalmas, óriás, magas, hegy, nyúlánk, tág, bő, dagadt, hórihorgas, tagbaszakadt stb. Majd következzen néhány a nagy hatások jelzői, elvont fogalmai közül: szörnyű, iszonyatos, irtózatos, rettenetes, bődületes, ijedelem stb., természetesen e fogalmi kör nem teljes, más árnyalatúak és gyökerűek e szavak, de okozati irányultságuk lényegében azonos.

Kis vázlatos magyarázat: a NAGY általános jelző, megjelölő s talán ezért képezhető belőle a legtöbb, legváltozatosabb ragozott alak: nagyság, nagyságos, nagyon, nagyob61