Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 1. szám - Páskándi Géza: Dévaj mulatság (vers)

a murok kifőtt, ám hol a fűszer, dologra hát: mozsár ölére tolja s csettintve élvezi,

hogy rézrúd végén a bog már borsszagúbb, s a mozsár alja csigásán sikamló!

Gyönyörű munkák! S bár súlyosul a vége,

mégis gyorsabb a láb, a kar, ha már közelről

süt a végcél parázsló napja ránk,

s noha mióta baktatunk,

mégis tetőzve szaporázzuk,

hisz már a tornyot látjuk,

ahová rég igyekszünk.

Mint úszók, a parttól karnyújtásnyira sebesen érintjük meg a föld-szegélyt, majd testünk áhított partra csattan, s elheverünk a harmatos füvön. Vérben-idegben ott a teljesítmény parancsa: vér lován hajt a kis zsoké-ideg.

Az ember célja ez és mennyi minden, mi épp ilyen szép s jó napunk alatt; van a szépségben cél tudása, munka, s munkához testünk szépen is tapad: öröme, mintha öl mélyére érne a tapogató csáp, mely érint ösmeretlent — s felhördül egy áldott Heuréka.

Ám ne csellengjünk, ne is csámborogjunk a Megtudottban, ha Megsejtés a célunk — a táncba vissza, hol áll a nagy mulatság, bűvös körében facsaró a szoknya, bár szép bokája lassúdik azóta.

De lám a kör szélén még petrezselymes fehércselédek torkukból darvadoznak, tenyerüket — ingerkedő szárnyat — danolva verik sódarukra.

Kéretlenül ígér e hang-riszálás, hátha volna még ember, ki újra-éhes, vagy kit elvertek mások jóllakatlan.

Ők volnának a Petrezselymes Párták, kik ha most lépükre ráragadna bágyadt légy vagy cinke-csepp madár, úgy fognák bőgve, hogy szorításuk sok volna bármely bősz bikának.

Dús vagy letarolt asztalokról a hulló morzsalék már vércse-szemüket el nem kerülheti, így serény koldusok lakomákon szokták: a legsoványabb csontot is leszopják, s a természetnek hála — csak megélnek.

S még szűkében sincsenek e dóridon

29