Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 5. szám - VALÓ VILÁG - Endlein Erika: „Elemi szálak…”
VALÓ VILÁG A FORRÁS és a PANNÓNIA FILMSTÚDIÓ KECSKEMÉTI MŰTERME 1980 végén közös pályázatot hirdetett filmnovella írására, olyan írásművek készítésére, melyek dokumentáris jellegűek, s valóságos élettényeken alapulnak — azonkívül, hogy animációs film készítésére is lehetőséget nyújtanak. A több mint húsz jeligés pályamunkából a bíráló bizottság az itt közreadott alábbi hármat díjazta. Olyképpen, hogy Endlein Erika és Boros Lajos írása megosztva nyerte el az első és a második — összevont — díjat, míg Sóvári Zsuzsa munkája a harmadik helyezésben részesült. ENDLEIN ERIKA „ELEMI SZÁLAK..." „Három nyújtógépem van. Mindhárom géppapírjába egy-egy francia szó tűzdelve; „la fenéire”—ablak és nőnemű. Úgy látszik ezt a szót fogom leghamarabb megjegyezni. Ennek a gépnek mindig ég valamelyik hibajelző lámpája. Hál’istennek, lassan vége a műszaknak s én már nem is vagyok olyan álmos. Ezt már felváltotta az az enyhén spicces állapot, amikor az ember agya bizsereg és kimerültségében mindenen röhög. Eddig kocsányon lógó szemekkel figyeltem az órát, mert mindig úgy érzem, ennek az órának titka van. Vallatom, ki akarom kényszeríteni titkát, de képzelt párbeszédeinkből nem derül ki semmi. Hatalmasok ezek az órák és ha tetszik, ha nem, mindenhol beleütközik a tekintet. S ő figyelmeztet; „ne izgulj, még csak ennyi és ennyi idő telt el a robotból, van még időd elég. Figyelj ide te melós; Én egy nagy komoly óra vagyok ám, és hülye lennék a ti kedvetekért jobban strapálni magam. Még hogy fáradtak vagytok? és én, aki csak perceket pihenhetek naponta? — mert sumákol ám, csak kétpercenként lép odébb! — Ne feledjétek; mi vagyunk a hatalom, mert mi szabjuk meg robotod idejét. De nekünk ez sem elég, mert kényszerítünk benneteket, hogy állandóan tudatában legyetek, hány keserves, talpalós óra vár még rátok.” Viszont ahogy átcsúszik mutatója a hajnali két órán, engem már nem érdekel, elveszti fölöttem hatalmát. S szinte rögtön elmúlik az éjféltől tartó „krízisidő”, mikor legjobban ragad az ember szeme, amit a monoton gépzúgás csak fokoz. — Ilyenkor már lehet örülni az új napnak, a közeli pihenésnek. A szomszédos fésűsfonógépek úgy kattognak, mintha direkt altatni akarnának. Gyorsan kimenekülök a teraszra felébredni. Itt van ugyanis védőitalunk; a szóda. Igen, szóda a fáradtság, a pihék, álmosság, a lúdtalp, a visszér, mindenféle bőrbetegségek, ráncok és a korai öregség ellen. Persze. Most nem is a szóda a lényeg. Hanem a hűvös levegő, amely az emeletnyi magasságban átjárja, felfrissíti és egy pár pillanatra elfeledteti velem, hogy fonónő vagyok. Szeretek itt elbámészkodni, miközben jól- esően nyugtázom, hogy azok az emberek, akik most még javában húzzák a lóbőrt, nemsokára álmos-morcosán indulnak munkahelyeikre. S milyen ellentétes a világ! — én addigra a zuhany alatt álmodozom különbejáratú ágyamról. Visszamegyek a gépeimhez. Az utolsó berakások, mert ez is meg van ám szervezve. Mert itt mindent meg kell szervezni, ha a normát hozni akarom, de legfőképp, hogy ne unjam magam halálra. Majd az utolsó simítások. Automatikus, beidegzett mozdulatokkal húzkodom a kefét. Porelszívó, söprés, áramtalanítás. VÉGE! VÉGE!!!! 25
