Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 5. szám - Kőbányai János: Könnyű testi sértés (elbeszélés)

Noha soha hasonló helyzetben nem voltam, igyekeztem nyugodtan, diplomatikusan válaszolni. Bíztam abban, hogy logikus érvekkel, tehát szavakkal, megoldható lesz ez a helyzet is, mint többé-kevésbé mindegyik eddigi életemben.

— Nem megyünk el, de ha bármiben megsértettünk volna, amit el sem tudunk képzelni...

— Nem tetszik a pofád — válaszolta összeszűkülő szájjal, és kivette ökleit a zsebéből. — Ez a mi helyünk.

Még mindig az előző hangon igyekeztem valami egyenlőségeszméről beszélni, amely mindenki számára . ..

— Azt én határozom meg, hogy ki ül itt. Pofázni azt tudsz, de most nem a tévében vagy Gusztikám. Csipkésre szaggatom a szádat, ha el nem takarodsz innen.

S látva, hogy ülve maradok:

— Te rohadt dumálógép, fogadok, hogy a szájaddal . . . s olyan ordenáré, obszcén kifejezések, fantáziatermékek zuhatagát öntötte ránk, amelynek lényege férfiatlansá- gomat, feltételezett nemi viszonyunkat ecsetelte.

Mondatai, mint megzöldült, erjedt hányásrepeszek záporoztak. Megdöbbenésünket a mocsokhömpölyeg és az arc közti óriási ellentét is fokozta; enyhén hullámos, aranyszőke haj keretezte ezt az arcot, s szinte lányosán puha, pirospozsgás, tiszta bőr feszült a szlávosan széles járomcsontokra, fölöttük nagy kék szemek ültek. Előreálló nyuszifogai és lefelé biggyedő, duzzadt ajkai bájos kisfiúé, akitől elvették a bársony mackóját. S csak a magas, konok homlok, s a szem kékjébe vágó zöldes fények árulkodtak mélyen lakó kegyetlenségről.

Felálltam, hogy körülnézzek, mit szólnak szitkaihoz az emberek? De csak az ő kivörösödött fejű fiatalember társasága figyelt ránk. Hirtelen éles hangon felkiáltott: „Megütött”, „Ki akart készíteni”, s ahogy odakapom a fejem, tompa ütést érzek a orromban, — mutatnám bal kezemmel a könyékig begipszelt jobbomat: „De hiszen el van törve a jobb kezem” —, de nem szólhatok, mert kopognak a szememre, halántékomra a súlyos lökések.

A verekedés meglehetősen egyoldalúan zajlott. Azt gondoltam, hogy ellenfelemet csak úgy fegyverezhetem le, ha nem védekezem. így fogja belátni; nincs akarat, ami arra kényszeríthetne, hogy számomra bárminek az igazságát testi erő és verekedésben jártasság döntse el. De minden valószínűség szerint is így hagyja abba leghamarabb, mert félkézzel egy gyakorlott verekedőt le nem foghatok, és a meztelen arc, amely mozdulatlanságával még célzási nehézséget sem ad, lehetetlen, hogy ne szerelje le a legbrutálisabb indulatot is. Ha látja a nyers erő iránti passzivitást, rá kell, hogy jöjjön: ha valami baja van velem, más utat kell választania. Mert győzni csak az ellenfél részvételével lehet. Erőkifejtésének csak akkor van értelme, ha a fölény elismerést, hangsúlyt kap.

De a pszichológiai, pedagógiai elméletnek a valóság gyakorlata — valamely felderítetlen oknál fogva — nem adott helyt: Egyre hevesebben ütött. Azért, mert elmaradt a védekezés, s így semmi konkrétum sem igazolhatta a megelőlegezett támadás causus bellijét, vagy mégis bízott bennem, s az ellenállás kicsiholásának adott még — pénze után futva — esélyt? Beletörődve az érthetetlen makacsságba, kedv nélkül, magányosan foglalatoskodott a javíthatatlan megbüntetésével, jó útra térítésével? Lázadozva, mérgelődve, hogy „már ezt sem lehet?”

Ugyanígy homályban marad a valódi ok is, amely ezt a nagyerejű indulatot felfakasztotta — jelenlétem (létem) hatása —, amelyről a kriminológia új ágának, a viktimológiának a kutatásai mondanak közelebbit: „Növekszik az áldozattá válás kockázata azoknál, akiknek társadalmi magatartása eltér az átlagostól. Az ifjonti pimasz17