Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 5. szám - Bólya Péter: Pelbárt VII. (regényrészlet)

. . . Mintha villám csapott volna belé, P. összerándult. Merően nézte Anikót. .. Égette a felismerés. Anikó nem más, de hírnök; küldött (bár nem tud róla); nem-evilági jelenés és jelentés: hogy immár közel a nap, mikor véget érnek P. szenvedései, vesztett kedve visszatér, a félelem tovatűnik, elszáll, s a régi erő a csúcsra érkezik ... Néhány nap, vagy néhány óra csupán, s minden megváltozik, csak tűrni kell, Pelbárt, itt maradni, nem mozdulni, hadd essen az eső, hadd tűzzön a nap, hadd könyörögjenek az emberek, te csak tűrj, szenvedj, Pelbárt, hiszen bizony megérdemled ... De már közeledik a feltámadásod órája, még néhány nap talán, ne mozdulj, Pelbárt, most ne mozdulj .. .

... — Köszönöm, hogy eljöttél, Anikó. Már látom az utat lefelé a hegyről.

— ... Még nem fejeztem be, Pelbárt. Ott tartok, hogy ...

— Köszöntlek, Anikó. Ha rád nézek, ha hallgatlak, tudom, hogy nemsokára vége a szenvedéseimnek. Még néhány nap, és feltámadok.

— ... Várjál, Pelbárt, ne vágj közbe! .. .

— Már látom az utat lefelé a hegyről.

— De, Pelbárt, még nem mondtam el, hogy az esték . ..

— Köszönök mindent, Anikó. És most menj el, kérlek, az esőben.

— Velem kell jönnöd, Pelbárt.

— Ég veled.

— Pelbárt!

— Isten veled.

. . . Eső hull Anikó arcára. Megfordul, elindul, lefelé a hegyről. Pelbárt utána néz .. . Szétfoszlik a ködben.

... És P. tudván tudja, hogy hamarosan feltámad, visszatér belé a bátorság és a zaklatott írói lélek, leereszkedik a hegyről, visszatér ősi lakásába, s a diófaasztal mellett nekifog a legszebbik beszélynek; a zenegépből süvöltve hívja barátja, a dúshajú Elvis; Kandúr (Krúdy) Gyula képe köszönti őt visszatérése alkalmából; sebesen szalad a toll, újra Pelbárt birtokában van a szó s a győztes narráció ... Az elbeszélés sikerrel véget ér, P. magára ölti a reá oly jellemző holmikat, felveszi a fekete kord gáspárt, zsebébe rakja az ötforintosokat s a decens „Amsterdamer” dohányt, csuklójára keríti az ér- szorítót, s elindul, hogy felkeresse híveit... De nem marad soká az A. utcai kocsmában, hiszen érzi, hogy visszatért bátorsága, a régi, az eszeveszett, autót bérel, pálinkát is vesz, és máris száguld a kocsi a Kiskunság felé, sivít a kerék, bömböl a rádió, fogy a szesz, P. hangosan énekel a volánnál ... S aztán titokzatos, fekete erő ugrik az autó alá, a Lada felborul, bukfencezik, P. kirepül a szélvédőn, széttárt karokkal száll az ég felé . . . S mire földet ér, halott.

„így legyen” — gondolta Pelbárt.

Kisütött a nap. Pára szállt a nedves hegyen. Alant a város, a múlt, s a jövő. P. boldog. Látja az utat lefelé a hegyről.

Megtörli esős homlokát. — „Még hat nap” — gondolja. És ül, és vár, egyedül a csúcson.

11