Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 5. szám - Bólya Péter: Pelbárt VII. (regényrészlet)

részegen, nem más miatt iszik, mint Éva, aki megcsalta, s hozzá írja Z. a négysorosokat; felködlik a Hungária caféhaus remek terme, ahol Pelbárt annyi sokszor üldögélt enyhet adó ittasságban, körülötte irodalmi emberek, dicsérik őt (Pelbártot), s a csinos pincérnők rendszeres italokkal érkeznek, lábuk szép, ahogy ellibbennek a tói asztal, finom hasuk előtt tálca, s a hatalmas mellek megremegnek az italtól ködös levegőben . .. Ferkó, az ismeretlen is itt van: ő az, ki költő lesz, így tervezi; őrá a nyugtalanság tört egy hajnalon, miért élsz, ó Ferkó? (így kezdődött Pelbárt esetében is.) Ott szuszog az asszony — (Ferkóné) — az ágy másik oldalán, húsa kidagad a selyem hálóingből, horkol is talán, jó asszony ő, főzni is tud, ő is csámcsog, ha eljön a dél, szagát illattá varázsolja a 8 x 4-es permet, az ágyban nehézkes, de odaadó, sikítana olykor, de befogja száját, nehogy meghallja örömét a szomszédbani gyermek ... És mégis: „Miért élsz ó, Ferkó?”... S Ferkó elszáll otthonról, mint egy zaklatott díszmadár, s landol a költők asztalánál a Hungáriában, elmondja Anikónak, hogy látta múlt vasárnap a híres Pelbártot, egyedül a csúcson ... De mostmár ő, Ferkó is író lesz, olyas, mint Pelbárt, híres és szenvedélyes!...

. . . Lám, felbukkan a hegyi ködben Izabel is, a lapálymarha bambaságú színésznő, álmos arca untságot mutat: „Ó, Pelbárt, kétszáz flekket kell megtanulnom az évad elején, meghalok, istenbizony ... Szeretlek, Pelbárt, hova megyünk az este?” — „Sehova sem, Izabel” — felel Pelbárt, s iszik (sokat ezen az estén), mert bánatos a lelke, Orsolyára emlékszik, feleségére, kit elhagyott, de szereti még; hiába nyúlt P. combjához Izabel, Pelbárt emlékein Orsolya száll a kocsma gőzében, akárha Szűz Mária jelenése, úgy lebeg az asztalok felett, karján a gyermek, a little Éva ... — „Iszunk, Izabel, aztán elmegyünk haza” — szól Pelbárt, és poharát felemeli . . . Nem is kívánja ő már Izabelt, pedig gondosan kimunkált a színművésznői test, a combok hosszúak, az öl gyakorlott, a mellek száma kettő s csinosak, sok rendező tenyere ismeri a lankákat az ágyék irányában . . . „Igyunk a múltra, Izabel, aztán menjünk haza” — mondja Pelbárt, és már ittas is, és így elfelejti önmagát, a halott írót, aki csak báb és árnyék, aki elvetélt örökre, aki népszerű ugyan, de hiába, hiszen már holt, végérvényesen .. . „Igyunk, Izabel, aztán menjünk, menjünk haza”.

... És, íme, megjelenik a hegyen Etelka is, az orvosnő, fehér köpenye szétnyílik, a melltartó, amelyet visel, fekete csipkés, a lábán (mely karcsú) kanyarulatos szőröcs- kék (kedvesek a fehérség viszonylatában), nos, E. a felláció feltétlen híve, nyelve fürge, a szája bő nyálat termel a szerelem idején . . . „Meggyógyítok én, Pelbárt, meglátod” — ígérte az első napon. — „Néhány kúra a Mellerilből, s elmúlik a zaklatottságod . . . Igaz ugyan, hogy álmos leszel, és férfierőd lanyha marad, de én ezt elviselem az ügy érdekében.” — A kúra (Melleril) sikertelen maradt, Pelbárt nem változott, de Etelka igen, rab lett, Pelbárt foglya, orvosi munkáját elhanyagolta, s inkább az A. utcai kocsmában ivott, még azt sem bánta, ha Izabel Pelbárt nyakát simogatja ...

A köd szétnyílik az esős hegyen, s lám, ott a kert D.-ben, a seregnyi kardvirág az öreg porta előtt, Iris nővér hajladozik a föld irányában, szent magot keres a rózsák tövében ... A ház ősi, falán repedések futnak az ablak felé, mohos a tető, kedvesen füstöl a kémény odabent, tűz ég a kályhában, maguktól peregnek az olvasó szemei, a szekrényen tulipánhagymák telelnek, némelyikük még emlékezik az idősb Pelbártra, aki remete lett D.-ben: a világ, amelyet elhagyott, hamar elfelejtette őt, ő is azt, csak fiára emlékezett (esténként a sötét szobában), fiára, az ifjú Pelbártra, aki elszármazott a rendes és rendszeres emberek közül, vadul száguldozik egy veszedelmes külsejű Wartburggal, levelet sem ír apjának (talán másnak sem), pedig ő, az ifjabbik Pelbárt örökli ezt a vén házat, s benne mindent, a bútorokat, a képeket (az őrült Van Gogh munkáit), a Nmeket s a lomokat, a titokzatos kamrai kosarakat és bőröndöket, a hor9