Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 4. szám - VALÓ VILÁG - Vajda Mária: Szerelmi élet Balmazújvároson (IV. - befejező - rész)
VAJDA MÁRIA SZERELMI ÉLET BALMAZÚJVÁROSON IV. „NAGY AZ ISTEN MÍNESE!” „Azt mondogatták rígen: nagy az isten mínese, minden embernek megvan abba a párja, csak ki kell fogni a mínesbül.” A párválasztási lehetőségek azonban eleve tipikusan kötöttek voltak. A falu világában mindenkinek megvolt a típus szerinti helye, s csak ezen belül volt választási lehetősége. A párválasztás elsődleges szempontja a vagyon volt, a „suba subához, guba gubához” elve, vagyis, hogy mindenki csak a vagyonban hozzáillők közül választhatta meg a párját. „Bizony úgy vót rígen: a szegíny a szegínyhe, középparaszt a középparasztho, nagygazda a nagygazdáho. így vót a legtöbb.” Á vagyon a vagyonhoz természetesen ott házasodott, ahol volt vagyon. Ebben a körben volt kétségtelenül legerősebb szokás az, hogy nem az érzelem volt a domináló, hanem a vagyon, a szülők döntése. Törvényszerű szokás volt, hogy mindkét fél legalább ugyanannyi vagyont (földet) vigyen magával a házasságba. Á gazdagabb családoknál gyakoriak voltak a rokonházasságok is, hogy a vagyont összetartsák. A németfalusi gazdáknál ez még gyakrabban előfordult, mint a magyaroknál, itt a vagyoni szemponton kívül a nemzetiségi összetartás is szerepet játszott. A falu nem nézte jó szemmel ezeket a házasságokat, hiszen többnyire „hibás” gyerekek születtek ezekből. A szegényebb családoknál a vagyon, mint fő meghatározó tényező szintén jelen volt a párválasztásban. A 4—5 holdas paraszt nem szívesen fogadott a családjába egy nincstelen napszámost vagy zsellért. A falu lakosságának nagy többségét kitevő földnélkülieknél, napszámosoknál, cselédeknél a döntő kétségkívül a kölcsönös vonzalom, az egymás iránt érzett szerelem volt. Hiszen náluk tulajdonképpen csak a szegénységet lehetett párosítani a szegénységgel. ,,. . . sok a szerelmi házasság, mert sok a szegény, az egyházas zsellér, nincs se várható vagyon, se rang, se jó sorsot ígérő örökség, egyetlen kincsük a szerelem” — ahogy Veres Péter írta a „Szülőhazám Hortobágy mellyéke” c. művében. A vagyoni rétegződésen túl a foglalkozás szerinti tagolódásnak is szerepe volt a párválasztásban. A jobb módú gazdák lányai az önálló gazdákká előlépő gazdalegények feleségei lettek, nem mentek tisztviselőkhöz sem, mert akármilyen rangú is volt a paraszt ember, idegenkedett a „nadrágosoktól”. Az alsóbb paraszti rétegek közül a cselédeknél és a pásztoroknál játszott szerepet a foglalkozási különállás. A falubeli cselédek lenézték az uradalmi cselédeket, azokkal nem léptek házasságra. így az uradalmakban egy bizonyos „beltenyészet” alakult ki: majoron vagy uradalmon belül történtek a házasodások. A hortobágyi pusztán pásztorkodó balmazújvárosiak nomád életmódja, sajátos szokásai, falutól való különállásuk rányomta bélyegét párválasztási szokásaikra is. A pásztorok lehetőleg pásztorcsaládból hozták feleségüket, s köztük is főként a juhászok, amit foglalkozási endogámiának nevezhetünk. Bár főként a vagyonosoknál a szülők és rokonok előre elhatározták, hogy kit választanak gyerekük párjául, s a szegényebb fiatalok is igyekeztek a megfelelő társra rátalálni, mégis szép számmal akadtak olyanok, akik az ún. „tudatók”, „tudatóasszonyok” révén szereztek társat maguknak. A tudatók idősebb asszonyok voltak. Ezek szolgálatát főként maguknak való, „lányfélő” legények vették igénybe, akiket találóan gúnyoltak ezzel a mondással: „Könnyű vót idesapámnak idesanyámat elvenni, de nekem idegent kell venni.” De „kommendáltak” a tudatók megesett lányoknak, 56
