Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 4. szám - VALÓ VILÁG - Varga Dávid: Magukra hagyott falvak

milyen értelmes tájékozódásra, amelynek alapja, nyoma és konzekvenciája van.) Szükség van erre, ha nem is minden falu, de legalább a problematikusak esetében. Azoknál, amelyek vonzáskörzet-határokon vagy közelükben fekszenek, amelyeknek rohamosan csökken a népessége, ahol nem található semmilyen — gazdasági, társadalmi, kulturális, idegenforgalmi stb. — megtartó erő, mindazoknál, amelyek sorsa, fejlődése bizonytalan.

Rendet kellene teremteni a „községi önrendelkezés” dolgában is. Mi felett „önrendelkezik” ma egy-egy község, falu? Jelentéktelen dolgok felett, apró-cseprő ügyekben, amiknek lényeges hatása, igazi konzekvenciája nincsen. Ha be akarják zárni a boltot, az iskolát, megszüntetni a vasutat, ha nincs jó út, ha fogytán a víz, ha művelődési ház kellene, a kisközség csak egyet tehet: öt-tíz évig élére rakja a saját fejlesztési alapjából származó forintjait, vagy elmegy a megyei tanácshoz, és tartja a markát. (Vagy mind a kettő!) Ott azután vagy kerek-perec elutasítják a kérést — visszautalva az „önrendelkezés” körébe —, vagy öt-tíz év távlatában ígérnek valami ködöset és megfoghatat- lant. Olyat már hallottam, hogy egy megyeszékhely rangsorolta és nyíltan a közvélemény elé tárta, hogyan és mikor tudja kielégíteni saját, esetleg a megye többi városainak községfejlesztési igényeit, de arról nem tudok, hogy egy megye azt előtárta volna: ezt és ezt vagyunk képesek a megye községeiben, itt és itt megoldani — érvek, kemény és ütköztetett érvek alapján rangsorolva, ilyen és ilyen ütemben.

A szépen hangzó „községi önrendelkezés” mai formájában fából vaskarika, címke és indok a szorult vagy éppen siralmas helyzetben levő falvak gyakorlatilag teljes magukra hagyására. A közvélemény többnyire csak egy-egy kirívó eset kapcsán figyel föl a falusi közösségek állapotára. Olyankor, amikor valaki vagy valami látványosan lelepleződik: amikor kiderül, hogy bizonyos emberek meglopják a közpénzt, vagy éppen orgiákat rendeznek (esetleg mind a kettő), olyankor, amikor egy tanácsi vagy más vezetőt egyik napról a másikra leváltanak. Ez természetesen már csak tünet, már csak egy hosszú betegség tragikus vagy komikus végkifejlete. A kór alapvető oka mélyebben van: a perifériákon többnyire abban, hogy a falu — még a nagy iparosítás időszakában — elvesztette népességének jelentős és értékesebb részét, és dinamikus, az öntisztítás képességével is bíró közösségből fokról-fokra stagnáló, mindinkább belterjes társadalommá vált. Az ilyen kisfalvakban ezután már csak egy-két év kell ahhoz, hogy néhány család (esetleg mindössze egy), vagy néhány szerv, intézmény (leggyakrabban a téesz, ritkábban a tanács), egymással vastagon összefonódva a teljes uralmat megszerezze a falu és az ottani viszonyok felett. A küzdelem kezdetben még előre visz, később azonban a hatalomra jutottak már csak a helyzet állandósítására törekednek. Egy Békés megyei község helyzetét így summázta a volt tanácstitkár: „A vezetésben kialakulnak a családi érdekeltségek. A községi vezetés háttérbe szorult, a téesznek soha nem adhatott utasítást, még indokolt esetben sem. Ezeket az embereket egyfelől a vérségi, rokoni, másfelől a gazdasági és egyéb kötelékek annyira összefűzik, hogy talán nem is lehet ez másképp. Emiatt nekünk, nemcsak nekem, hanem a volt tanácselnöknek is, nagyon sok problémánk volt a téeszvezetéssel, jogtalan eltulajdonítások és egyebek miatt... Egy családi részvénytársaság kezében van most minden.” Felkerestem a „részvénytársaság” fejét, és kertelés nélkül szemére lobbantottam a falubeliek kritikáját, többek közt azt is, hogy túl gyakran néz a pohár fenekére, és nemegyszer italosán jelenik meg a gyűléseken is, ha egyáltalán megjelenik. Válasza: — Nem vagyok aszkéta típusú, és ezen később sem változtatok. — Elgondolkoztató, ha a felsőbb vezetés nem tud az ilyen beteges helyzetekről, elmérgesedő viszonyokról, vagy — esetleg a „községi önállóság” jegyében — nem akar tudni róla.

Ahol magukra hagyott, haldokló, vegetáló falvak vannak, ott mindenekelőtt a gazdálkodást kell rendbe tenni; elérni, hogy az ott élőket eltartsa a föld. Ez nem megy ha29