Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 4. szám - Kőváry E. Péter: Bozse moj, bozse moj! (elbeszélés)

Megfogta a kalapját, intett a másik kettőnek.

— Nagyon nem tesz jót ez az ügynek. Na viszontlátásra.

Elmentek. Sipos Dorottya már jó ideje az asztalba kapaszkodott, most csúszni kezdett lefelé. Négykézlábra ereszkedett. Vakkantott egyet, majd ugatni kezdett. Először csak halkan, azután egyre hangosabban.

Ugatott.

Ugatott, ahogy a torkán kifért.

10.

Vecsernyés mamóka az ablak mellett ült. Innen tartotta szemmel a szürke tollú libákat. Fázósan gubbasztottak ezek az októberi szélben. Egyszerre puskás, pufajkás emberek lepték el az udvart.

— Mamóka! Doma sztye?

Az öregasszony nem mozdult. Másik hang szólította.

— Jöjjön mamóka! Díszsírhelyre visszük a fiát!

Az öregasszony arca rezzenéstelen maradt. Harsant egy harmadik hang.

— No mamóka cső bugye? Jöjjön, visszacseréljük a táblát Tótmegyerre, azután szétmérjük a földet, amit ezek összeboronáltak.

A mamóka ölbeejtett kézzel fáradtan nézett maga elé. Akkor hervatag hangon föl- jajdultak a ludak. A mamóka fölállt. Kiindult. Amikor meglátták, megtapsolták.

— Mamóka, maga egy hős!

Karonfogták. Az utca végén feldübörgött egy tank. A férfiak szanaszét dobálták puskáikat. Eltűntek a kerítés mellett. Később a lécek fölött megjelent egy idegen, szemüveges arc.

— Halló ott! Maga a Vecsernyés néni?

Az öregasszony bólintott.

— Maga tényleg gyógyítani tudja a bőrrákot?

Az asszony a libákhoz lépett, a tyúkól felé terelte őket.

A férfi után kiabált.

— Akkor adjon egy kis hajnövesztőt legalább!

A mamóka csöndesen tipegett tovább, közben azt mormolta:

— Pre Pána Boha! Mikor hagynak már végre békét?

A férfi a kerítést rugdosta.

— Tényleg tud beszélni a halottakkal?

Az öregasszony most nagyot ordított az ácsorgó libákra:

— Helya há! Az istenit!

23