Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 1. szám - Bistey András: Szibéria melege (dokumentumregény - részlet)
LAKAT AZ AJTÓN Egyszer kijött a parancsnok, és azt mondta: — Kevés kenyeret adsz, pékár! Egy púd liszt negyven font, abból te ötvenkét font kenyeret adsz le, pedig én olvastam, hogy ötvennégyet is ki lehet hozni belőle. — Lehet, de akkor nem lesz jó a kenyér. — Nem baj, csak ötvennégy font legyen! Másnap a szokásosnál korábban mondtam a gyerekeknek: — Szedhetitek a kenyeret! — Nem sült még meg. — Ne törődjetek vele! Szedtük és raktuk azonnal a kocsira. Ami alulra került, jól összenyomódott. Jött is nemsokára egy őrmester. — Pékár! Milyen kenyeret adtál? — Ötvennégy fontosat. A parancsnok elrendelte, hogy ötvennégy fontot hozzak ki egy púd lisztből. Adjatok be neki egyet a kocsi aljáról, majd meglátjátok, mi lesz. — Okos vagy, pékár! Egy kis idő múlva jött a parancsnok nagy mérgesen. — Mi van veled, pékár? Mit csinálsz a kenyérrel? — Ötvennégy fontosat sütöttem, ahogy a kapitány úr elrendelte. — De ez nem jó! — Bizony nem, mert két font vízzel több van benne. De ha jól megsütöm, csak ötvenkét font lesz, akkor meg az a baj. — Te mindig kiharcolod az igazadat — mondta. — Csináld, ahogy akarod! — Tetessen a pékségre lakatot, én csak akkor megyek be, ha sütni kell. A kulcsot őrizze más! így is lett, de ezután mindig jól megsütöttem a kenyeret, hogy még kevesebb jöjjön ki belőle. Amikor a pékség állandóan lakat alatt volt, és a lisztet meg a kisült kenyeret is mindig mérték, kevesebb kenyér sült, mint amikor még nem volt zár az ajtón. Egy idő után a parancsnok leverette a lakatot. — Veled csakugyan nem lehet kibabrálni, hát legyen úgy, ahogy azelőtt volt. A GALAMB Egy napon észrevettem, hogy a pékség raktárában galamb eszegeti a szétszórt magot. Beszorítottam egy ablakba, megfogtam, és bekötöttem a kabátom ujjába. Megtudta az egyik öreg, szakállas orosz, hogy galambot fogtam. Kért, hogy engedjem el. — Dehogy engedem — mondtam. — Örülök, hogy megfoghattam. — Mit akarsz vele csinálni? — Megfőzöm levesnek. — Ördög, pokolfajzat vagy! — mondta dühösen. — Azt nem szabad megfőzni, mert szent madár! — Hogy vóna szent madár? Nálunk úgy eszik, mint a csirkét. — Akkor is szent madár! Hát nem tudod, hogy a galamb Jézus képébe vált? Kérlek nagyon, hogy engedd el! Ha nem, biztos, hogy megver az Isten. — Régen ettem már galamblevest. — Inkább meghívlak ebédre. Vasárnap levágatom a feleségemmel a kakast, de kérlek, hogy engedd el a galambot! Nem nagyon hittem neki, de Urbánt is kérte, hogy beszéljen velem, és ő is menjen el hozzájuk vasárnap ebédre. 17
