Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 4. szám - Kőváry E. Péter: Bozse moj, bozse moj! (elbeszélés)
A falu meglódult. A harangot félreverték. A tér öt perc alatt kiürült. Csak a fiú maradt a fa alatt, zsebében a lány mozgékony kezével. A lány hozzásimult. — Mi nem megyünk? A fiú sűrűn szedte a levegőt. — Nem tudom, hogy érdemes-e ujjat húzni Wertheimmel. A lány az utolsó pillanatban kapta vissza a kezét. — Ezt éppen te mondod, aki Wertheimnek köszönheted a bice-bócaságod?! Futva indult a többiek után. A fiú ernyedten támaszkodott az eperfához, halántékán kidagadtak az erek. Amikor ocsúdott, csak annyit motyogott: — Moja milá. Később még hozzátette: — Fene ho vje, hogy mi lesz itt! 3. A harangszó vecsernyére hívott. Vecsernyés Bandi megállt a templomtérre futó utcácskán, kifújni magát. Arcát a lebukó napra emelte, orrlukai kitágultak. Behunyt szemmel szívta magába a friss trágya illatát. Az augusztusi szél hozta a határból. Fölnézett a toronyórára. Forró kéz nehezedett a vállára. — Bandi, Bandi te kerülsz engem! Vecsernyés Bandi kivárt kicsit. Itta a hang mézmelegét, érezte a testközel izgató páráit, csak azután fordult meg szigorú arccal. — Arról nem volt szó, hogy a mi földünkből is elvesztek! A lány a fiú szájára tette kezét, az hevesen lerázta magáról és megragadta a lány blúzának kivágását. Megrángatta. — Mi lesz már itt Dorka? Azt mondd meg eso tu bugye?! A lány égő szemekkel nézett rá. — Demokrácija Bandi, demokrácija. A fiú elengedte. — Ez nektek demokrácija? Az alól is kihúzzátok a földet, aki a maga görbedésén szerezte? A lány mélázva gombolt egyet a blúzán, hogy kitárhassa szívét a fiú előtt. — Mind elvették volna Bandikám, ha én nem ... A fiú felmordult, de tekintete a blúz hasítékában maradt. — Hallottam! Azt is mondták, hogy utazol az oroszokhoz. A lány begombolta % blúzát. Arcvonásai megkeményedtek. — Én meg tudom azt, hogy sötét dolgokat mívelsz. Mindenféle furcsa irkákat találtak a szobádban. Le is akartak tartóztatni. Azt mondták, kém vagy. Vecsernyés Bandi szívből kacagott. A lány sértődött arccal állt. — Utolsó pillanatban tudtam csak eldugni a terhelő bizonyítékot. Vjes?! Te őrült! Ti hlupi! A végső szavakat már kiabálta. A fiú csendesen nevetgélt. — Milyen bizonyítékot, te Dorka? — A titkosírást tartalmazó könyvedet. A fiú most megütközve nézett. A lány megvetően mérte végig. — Ahelyett, hogy nyugton maradnál a... a lábaddal... Még jó nagy betűkkel rá is írod, hogy kémia. Meg vagy te veszve?! A gátjaszakadt nevetés megbotránkoztatta a zsolozsmára igyekvőket. A lány kipirosodva hagyta faképnél a falhoz dőlt fiút, akinek már a könnyei is potyogtak. 15
