Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 3. szám - SZEMLE - Für Lajos: Kisebbségi múlt - más-más megközelítésben (Egyed Ákos: Falu, város, civilizáció; Gál Sándor: Mesét mondok, valóságot)
romániai magyarság demográfiai helyzetének alakulásáról, a különböző helyzetekben tanúsított karakteréről, a hazai (romániai) civilizáció fejlődéséhez való hozzájárulásáról stb. bár a legszükségesebb román nyelvű könyvészettel rendelkezzünk”. (Beke György: i. h.) * * * Egyed Ákos újabb könyve szervesen illeszkedik eddigi munkásságába, egyszersmind abba a „kollektív” történetkutatói vállalkozásba is, amellyel nemzedéke Erdély múltbeli viszonyait módszeresen törekszik feltárni. A szerző mintegy negyed- százados kutatói tevékenysége során ugyanis jobbára a feudalizmusból a polgáriba átváltó időszak eseményeit s a fordulatot követő évtizedek gazdasági-társadalmi struktúráját elemezte. A méltán nagy sikert aratott legutóbbi könyve is — amelynek megszületésében nem kis szerep jutott az útrabocsátó szülőföld ösztönző hatásának — a székelyföldi Háromszék 1848/49. évi eseményeivel, az események hátterével foglalkozott. Mostani tanulmánygyűjteménye pedig, példázva és felmutatva a tudósi pálya legjavát, az 1848. évi jobbágyfelszabadítás körüli időszak és a század- forduló, más szóval 1848 és 1914 közötti évtizedek viszonyait boncolja. Ugyanakkor a könyv mintegy folytatása is annak a másik tanulmánykötetnek, amely a feudális kori Erdély utolsó századát, 1750—1850 közötti korszakát vizsgálta, s amelynek szerzője a valamivel idősebb nemzedéktárs, Imreh István volt (Erdélyi hétköznapok, 1979.) Mintha egymás között felosztották volna Erdély szóban forgó másfél évszázadát: a XVIII. század közepétől az első világháborúig tartó időszak megismeréséhez Imreh István és Egyed Ákos tanulmányai szakembereknek és az érdeklődőknek egyaránt igen biztonságos alapokat nyújthatnak. A nem éppen szerencsésen általánosító és időt- lenítő cím (Falu, város, civilizáció) alatt közreadott írások 1956 és 1979 között készültek. A tanulmányoknak több mint fele azonban most látott napvilágot első ízben. A korábban megjelenteket pedig szerzőjük alaposan átdolgozta. Az olvasó valójában tehát friss szellemű és újkeletű tanulmányfüzért vehet a kezébe — egy pontosan körülhatárolt kor pontosan körülhatárolható témaköréből. Példásan szerkesztett a kötet, felépítése arányos. Különösen annak első fele, amely az erdélyi jobbágyrendszer sajátos jellegét s a rendszer felszámolását, a jobbágyfelszabadítás végrehajtását tárja fel — eredeti források alapján. Irigylésre méltó a magabiztosság, ahogyan az olyannyira bonyolult jog- és társadalmi viszonyok szövevényében és azok gyökeres átrendeződésében eligazodik, ahogyan a sokfelé futó szálak módszeres fölfejtésében boldogul. Irigylésre méltó a kérdéskör egységes áttekintésében nyújtott egyéni teljesítmény is; s ennek rangját, súlyát az tudja igazán fölmérni, aki a magyarországi jobbágyrendszer és jobbágyfelszabadítás témakörében itt-ott maga is kutatott. Az 1820-as nagy erdélyi összeírásra épülő falutipológia szerint jogilag a falvak 64%-a a feudális függő, közel 14%-a a szabad és 22%-a a vegyes (függő és szabad) falvak kategóriájába tartozott. Társadalmi (részben jogi) jellege szerint pedig jobbágy-, zsellér-, bányász-, határőr-, nemesi etc. falvak csoportjában élt a történelem sajátos ötvözetét e tekintetben is hordozó Erdély falun lakó népessége. „Az erdélyi falurendszerben — írja Egyed —, jelentősebb súlya volt a szabad falunak és a vegyes típusú falunak, s ezáltal az egész feudalizmus kori erdélyi falurendszer sajátos színfolt Európa térképén”. Az évszázadok során ilyen sajátossá fejlődött- formálódott falunak a rendi-jogi és gazdaságitársadalmi alakzatokkal átszőtt és átszabdalt világában kellett vagy kellett volna forradalmi rendelkezésekkel eltakarítani a haladás előtt álló akadályokat. A szabad föld biztonságos bázisa és a parasztság emelkedő társadalmi státusza azonban — akárcsak a szűkebben vett Magyarországon — csupán a jobbágy parasztság egy részének adatott meg. Más részének a földtelen szabadság, a nincs- telenség vagy az önerőből való kínkeserves megváltozás útját kellett végigjárnia. A felszabadítás kapcsán önálló nagy fejezetben vizsgálja a leginkább bonyolultnak mondható székelyföldi parasztság helyzetét. Jog- és társadalomtörténeti elemzései segítik megértetni velünk, hogy miért szabadulhattak fel 1848-ban állami kármentesítéssel az adományozott székely birtokokon élő, s miért csak önmegváltakozással a székely örökségeken (siculica haereditas) ülő jobbágyparasztok. Egyed Ákos a jobbágyfelszabadítás történelmi tablójának nagyívű megrajzolásával fontos tudományos küldetést teljesít abban a tekintetben is, hogy ellensúlyozza a hazájabeli történelmi köz- gondolkodásnak téves informáltságokból, a tények elmellőzéséből fakadó egyoldalúságait. Hiszen „vannak például olyan, nagy példányszámban közkézen forgó, egyébként jelentős történeti munkák, amelyek teljesen figyelmen kívül hagyják azt a történeti tényt, hogy Erdélyben 1848-ban mondták ki a jobbágyság felszabadítását”. E téves felfogás szerint nem az erdélyi magyar ország- gyűlés, hanem az 1854. évi ún. osztrák úrbéri császári nyíltparancs mondta volna ki a feudális függőségek eltörlését. Könyve másik fele a polgári haladás útjára lépett Erdély gazdasági-társadalmi viszonyait, az átalakuló életmód, a hagyományos kereteket szétfeszítő modern civilizáció egyik-másik következményét vizsgálja. Szerkezete azonban lazább, tematikája is vázlatosabb amannál. Egységes tömböt az előző témakör továbbfejtésével alkot. Úgy látszik, a szabadverseny sodrába került agrártársadalom és birtokstruktúra, a paraszti gazdálkodás és a hagyományos életmód átalakulását 80
