Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 3. szám - VALÓ VILÁG - Sulyok Katalin: Más nyelven beszélünk
nagyapja, dédapja. A szüleitől örökölt szerszámokkal művelte földjét; ugyanabban az ólban nevelte ugyanazokat az állatfajtákat; az udvaron ugyanarra a helyre és ugyanabban a formában rakta a szénát, mint minden őse. Átvette és vitte tovább apja-anyja szokását a hétköznapokban és az ünnepeken egyaránt. Anyja nagykendőjét, ködmönét, apja csizmáját, kucsmáját, bekecsét viselte még az ő gyermeke is. Egyik generáció a másiknak nemcsak az életformát adta át, de a hagyományokat is. Zsellérnek, napszámosnak zsellér, napszámos lett a gyereke, a paraszté paraszt, az iparos iparost nevelt a fiából, a tanító tanítót, a gyógyszerész gyógyszerészt. Városon az iparosítás fejlődésétől a gyári munkás tizenéves korában bevitte gyerekét — ha csak tehette — a gyárba, és munkást nevelt belőle. A kereskedő fiából kereskedő lett, a hivatalnokéból hivatalnok, a diplomás fiából diplomás. Kivételek ritkán akadtak. Az apa „mestersége” öröklődött, folytatódott. Ugyanazt csinálta a felnőtt gyermek, mint amit az apja is csinált. Azt csinálta, ugyanúgy élt, érthető, hogy — egy nyelven beszéltek. Aztán ... Negyvenöt után a tehetséges,eszes munkás—paraszt gyerekek egy része szakérettségire került, belőlük lett az új értelmiség. Mivel nem tizennégy éves korukban kerültek el otthonról, kapcsolatuk a szülői házzal erős maradt. Annak ellenére is, hogy szüléikénél merőben más pályára kerültek, sőt, más helységben éltek, nem felejtették el szüleik nyelvét! Széles réteget érintett a negyvenöt utáni iparosítás. Már a kezdet-kezdetén is. Amikor a parasztfiatalok felkerekedtek, s mentek építeni Sztálinvárost, Kazincbarcikát; gyárat építeni Miskolcra, Debrecenbe, Győrbe. Ráléptek az ipari munkássá válás útjára. Ha hazamentek szülőfalujukba, már másként öltöztek, jártak, gondolkoztak, mint otthon maradt társaik és otthon élő szüleik. Aztán jött a nagy iparosítási hullám a hatvanas évek közepétől! A fiatalnak szakmát kellett tanulnia, gyárhoz-munkahelyhez igazodnia. Már szüleitől egészen eltérő lett a mindennapja, gondja-baja is. Már nem beszélt egy nyelven szüleivel. De nem beszéltek azok sem, akik otthon maradtak a falujukban, és az állami gazdaságba, vagy a téeszbe kerültek. Mert a nagyüzemi munka már nem volt azonos a kisparaszti gazdálkodással. A nagyüzemben gépeket vettek, s azzal művelték a földet. Majd jöttek a vegyszerek, kapálás helyett gyomirtóztak. A szakosított sertés- vagy szarvasmarhatelepeken másként kell bánni a jószággal, mint ahogyan odahaza az apja bánt. Új fajta búza, kukorica, újfajta krumpli jött; s új, ki kísérletezett, vagy külföldről vásárolt állatok. Mindez már másfajta munkát és bánásmódot követelt, mint a régi. A tizen- és huszonéves fiatal tudta, hallotta, mondták neki, hogy ez a modern. S ha otthon beszélt is apjának a munkájáról, fensőbbségesen, a régi iránti mélységes lenézéssel, megvetéssel szólt. Apja tanácsát már nem fogadta, nem fogadhatta el! Szakadék keletkezett tehát a kétfajta parasztember között is! Épp úgy, mint ahogy elszakadt parasztapjától az ipari munkás, elszakadt munkásszüleitől a friss értelmiségi is. Előbb munkájánál fogva szakadt el, majd életmódjánál, igényeinél fogva is. S a szakadék köztük egyre mélyült. Míg sokan odáig jutottak, hogy a munkáról egymásnak beszélni nem érdemes, hiszen a másik azt úgysem érti. Életmódját a másik helyteleníti, egyik a másik otthonát túl igényesnek, illetve túl igénytelennek tartja. A szülő gyermekében egyre több idegen vonást fedez fel. Nem érti, hogyan és mitől változott meg. Illetve, a miértet, úgy véli, érti. Pontosabban fogalmazva: a kiértet... Gyermeke többnyire saját, új környezetében talál párt, házastársat magának. Szülei a választottját eleve idegenkedve fogadják, hiszen azt se tudják „ki fia, borja”. Annyit tudnak csak a menyükről, vejükről, amennyit eleve elfogult gyermekük mond róla. 51
