Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 3. szám - Zám Tibor: Pokoljárás (Tragikomédia)

zációt, amelyben könnyebb kapni egy atombom­bát, mint egy telefonvonalat. (Sokadik próbálkozásra kicseng a telefon.) TÍMEA: Király Tímea. JÁKÓ: Végre, végre, végre! TÍMEA: Ne harsogj, nem én vagyok a nyertes szelvény! JÁKÓ: Nagyon örülök neked! TÍMEA: Valami baj ért, hogy ilyen nagyon örülsz nekem! JÁKÓ: Annak örülök, hogy téged nem ért baj. TÍMEA: Veled örülök. JÁKÓ: Veszélyben vagy, Tim! TÍMEA: Engem tenyerén hord az Isten! Nem te mondtad! JÁKÓ: Az az idő elmúlt. Veszélyben vagy! TÍMEA: Honnan tudod! JÁKÓ: Nem mindegy! TÍMEA: Neked agyadra ment a kőművelés. El kellene utaznod valahova . . . pihenni. JÁKÓ: Elutazom . . . Talán messzire ... És hosz- szú időre ... Pihenni. De ígérd meg becsület­szóra, hogy mindig megadod az elsőbbséget, csak teljesen tiszta helyzetből előzöl, mielőtt forgalmi sávot váltanál belenézel a visszapillantó tükörbe és sohasem autózol szembe a nyilakkal. TÍMEA: (Üdén, magabiztosan kacag.) Az egész KRESZ-t megígérem Neked, kétezer-ötvenig a későbbi módosításokkal együtt. JÁKÓ: Hidd el a te hullajelöltednek, hogy ve­szélyben vagy! TÍMEA: Hagyd ezt! JÁKÓ: Onnan tudom, hogy . . . TÍMEA: Unom a rögeszméidet! (A vonal túloldalán kattanás. Kintről fékcsikorgás, járművek összeütközésének hangja és bántóan élesen vijjogó sziréna. Jákó tehetetlenségében és dühében földhöz vágja a telefont. Középre tántorog.) JÁKÓ: A dögnagy kamion-állat előtt talán át­csúszhatott volna még a csöpp kis bogárhátú, de a sofőr profi volt, világjáró volt és éppen akkor tojást szállított. Egy kicsit sem húzta el a kor­mányt, és tudta mennyire szabad fékezni, hogy ne kockáztassa a saját testi épségét és az értékes rakományt. Neki volt elsőbbsége. Tímeából . . . újsághír lett. (jákó teljesen mélyponton van. Szeme üvegesen me­red a semmibe, sután gesztikulál. Testét a görbe bot tartja álló helyzetben. Zsálya kétszer is elsétál előtte, de nem látja. Végül Zsálya úgy áll szemben Jákóval, hogy nem lehet nem észrevenni.) JÁKÓ: A negyedik zár fel van szerelve! ZSÁLYA: Igen. JÁKÓ: Akkor megyek és megtörnöm. ZSÁLYA: Beszéljünk előbb . . . Tárgyaljunk. jÁKÓ:Akkor is megyek... és leteszem a botot... Emlék. Ez az én apai örökségem. Méltatlan vagy arra, hogy a hátadon eltörjem, ha felpaprikázol. (Beteszi a botot az autóba, leül Zsályával szemben.) ZSÁLYA: Megmondanád azt a szót, amely magába foglalja a gyűlölet, a megvetés, az undor jegyeit, hogy aztán megírhassam neked? JÁKÓ: Ha elköltözöl e városkából, nem azért jöttél ide, hogy szókereső társasjátékot játsszál. ZSÁLYA: Nyertél. A harmadik emeleti házas­párral elintéztem a lakáscserét. (Iratokat tesz az asztalra.) Az iratokról már csak a te aláírásod hiányzik. JÁKÓ: (Nagyot nevet, az iratokat széttépi s vissza­dobja Zsálya elé.) Ebből a csereberéből pedig nem lesz semmi. ZSÁLYA: Hát nem te mondtad, hogy neked az egyszobás vagy a garzon is megfelel?! JÁKÓ: Igen, én mondtam, de akkor egyenlő partnerekként tárgyaltunk. Ha te „birtokon belüli” pozícióból elutasítottad az én kölcsönös érdekű ajánlataimat, most vert seregként, le- győzöttként arra formálsz jogot, hogy egyenran­gúnak tartsalak?!... Ez, mamuska, nem megy. Történelmietlen! Mindig az erősebb kutya... diktálja a békét. ZSÁLYA: (Kezét tördeli, kétségbeesett.) Gonosz vagy ... nagyon gonosz vagy . .. JÁKÓ: Hogyne lennék az, hiszen elütöttelek attól a 40—50 ezer forinttól, amit a cserepartnertől kapnál. Különben vállalom a gonosz minősítést, mert nagyon megadtam az árát. De van olyan sejtésem, hogy ha a pótvizsgán is megbuksz anyaságból, nekem kell beiratkoznom a szülők iskolájába. Ha erre sor kerül, a pártatlan közvé­lemény szigora enyhül irántam. Akkor az „előre­látó” apa, az „okos” apa minősítést fogják beírni az ellenőrző könyvecskémbe. ZSÁLYA: Húszezret kérek. JÁKÓ: Tízezret kapsz ... De csak ha azonnal nyi­latkozol. Ha ajánlatomat elveted, máris megvásá­rolhatod a következő zárat. ZSÁLYA: Mikor adod a pénzt? JÁKÓ: Amikor a kulcsokat hozod. ZSÁLYA: Holnapután délben ugyanitt. Addigra elhurcolkodom. A zártömést abbahagyod. JÁKÓ: ígérem. Válás közös megegyezéssel, a perköltségek megosztásával. ZSÁLYA: Elfogadom. JÁKÓ: A névviselési jogodról lemondasz. ZSÁLYA: Nem óhajtok özvegy Jakobovicsné lenni. JÁKÓ: Olyan sokáig úgysem lennél. Tudod, mi történik veled? Férjhez mégy, ismét rossz házas­ságot kötsz és csak egy évvel élsz túl engem. Méhrákban fogsz meghalni, harminchét éves korodban. (Zsálya viszolyogva, borzadva elrohan. Jákó fölénye, „összeszedettsége” azonnal elmúlik, szétomlik. Monológját fásult tárgyilagossággal kez­di, egyes szám második személyben.) JÁKÓ: Ha az ember nem beszél arról, hogy az elmúlás gondolatával foglalkozik, azért jó, mert senkinek sem okoz lelkifurdalást. Te, Jákó, nem okozol, mert mire megérett benned a szándék, akkorra kiürült körülötted a világ. Senki sincs, akit gyógyíthatatlan lelki nyavalyáddal megter­helj. Érdekeid úgy fordultak visszájukra az emberi kapcsolatok rendjében, hogy örülnöd kellene, 44

Next

/
Thumbnails
Contents