Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 2. szám - Katona Imre: Néma népéről éneklő fekete bojtár (Sinka István költészetének népisége)
Bizony, nagy úr volt az ispán, rossz hátammal csak én tudom — de ezt el ne felejtsd neki, én Uram és én Jézusom!... (El ne felejtsd, én Jézusom) a társadalom másik pólusa S mikor csillagomat oltod, feketítsd el a mennyboltot; félemlítsd az ellenségem, s vezesd villámmal a népem!... (Fekete mennybolt alatt) Fuss örökké, vén zabtolvaj, s hőseim többé ne karmold! Fuss örökké, toliam zavar! Névtelenül fuss, gyászmagyar! (Levél egy régi csőszhöz) Meg kék gyógyítani, hazám!... Országot kék építeni, Zsellér Jánost szépíteni!... Országot kell építeni, meg kell szegényt békíteni!... (Kár neki sebbel lehullni) Sinkánál az áldás—átok talán nem oly gyakori, mint a népköltészetben, tipológiája viszont változatosabb, tartalmi-szerkezeti jellemzői oldottabbak: így az áldás—átok, sőt ezek komoly—tréfás változata együtt, olykor egy egész sorozaton belül is szerepelhet; a népinél gyakoribb az önátka; mások elátkozásának viszont nem személyi, hanem inkább társadalmi háttere van; a szerelem — mint említettem — S/nkónál alig szerepel motiváló tényezőként. Sinka az imádságot, köszöntőt, köszöntést stb. is ötvözi az áldással, de már a káromkodás—átok párosításával ritkábban él, mint a nép- költészet. Abban ismét mindkét tartomány közös, hogy az átkok száma jóval több, mint az áldásoké. (A bánat is ihletőbb érzelmi forrásnak bizonyult, mint az öröm, a halál pedig döntőbb és meghatározóbb élmény, mint a születés vagy maga az élet.) A kívánságok és nyomatékolt formájuk, az áldások—átkok voltaképp ősrégiek: a szómágia maradványai, valamikor vakon hittek teljesülésükben, utóbb már csak bizonyos esetekben, ill.egyes személyek; mindezek nem tekinthetők tehát eredendően költői eszközöknek. Az átok egyetemességét és kozmikus érvényét még Sinka versei is őrzik: Sápadjon el a királyné, sápadjanak a csillagok: sápadjon el fenn a Hold!... (Sápadjon el a királyné) A legtöbb áldás—átok természetesen társadalmi vonatkozású, Fábián Pista balladájából már idéztünk rá példát; egyébként az átok kimondásához, ill. megfogalmazásához nem is kell konkrét esemény vagy személyek közötti ütközés és ellentét, S/nkónál is általánosabb érvényűek, de a természetfeletti hatalmak köréből leszállanák a földre; a költő és közössége azonosul bennük: átok: ... legyen a járom, a lánc, a szitok, legyen örökre átkozott!... De legyen az is, aki irigy, ha néha érint a szerencse, és az is legyen, aki kacag, ha szám elől hull a lencse!... (Akinek, lám, a lencse szűkös) áldás: Áldjon meg jó tojó tyúkkal, szöllővel, malaccal, s hatvanhárom ősz után is játékos tavasszal! S ha nem találkoznánk többé, áldjon mindig s mindörökké!... (Búcsú egy summástól) Hasonlóan felsoroló szerkezetűek a népi átkok és áldások is; ha kevéssé egyetemes jellegűek is: Verje fel az udvarukat a gyom meg a dudva, Törjön el a keze, hogy ha szolgának pofont Vasvilláját, isztikéjét egye meg a rozsda!... ád!... Szője be a pók az óla ajtaját, ablakát: (Hajdúhadház, Hajdú m.) 49
