Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 2. szám - Katona Imre: Néma népéről éneklő fekete bojtár (Sinka István költészetének népisége)
Mennyire más ez, mint az úri „sírva-vigadás”! Sinka is tud és ír is az úri murikról, sőt még egy nőt ás bárót is megemlít, aki vagyonát herdálta (Pásztorének), de költőnk éppen az ellenkező társadalmi póluson helyezkedett el. Dalait sem a báróktól, hanem a cselédektől, pásztoroktól, hajcsároktól, továbbá szüleitől és rokonaitól tanulta; e jó énekeseket, zenészeket és táncosokat külön, név szerint meg is örökíti: ... ezeket mosom most ki az időből, vagy mosolygott bágyadtan, jó énekes Mados Györgyöt, ha a nyelvem pörgött, a pásztornótát a hosszúéletű gulyást, utánadalolva, ki nékem annyiszor nótázott öregen is, (Pásztorének) Sinka ösztönös és finom különbséget tesz a nép (furulya, citera, duda, síp, klarinét, csonttülök, nádi hegedű) és az iparosok (harmonika, hegedű), valamint a cigányok hangszerei között. Verseiből az is kiderül, hogy a zeneszót (főként a furulyát és a dudát) énekkel kísérték, a táncot pedig éppúgy rophatták zenére, mint énekre, esetleg mindkettőre is. Mindezek népéleti tények és nem szorulnak bővebb magyarázatra, Hasonló a helyzet a Sinka által említett vagy ábrázolt néptáncokkal is: jó érzékkel — nyilván tapasztalati alapon — különíti el a férfi (12 adat), női (2), ill. a szóló (8), páros (2) és a csoportos (6 adat) táncokat, melyek többsége friss, gyors, kisebb részük pedig lassú, s kivételesen szertartásos jellegű: . . . a számadó beborozott, de erős lábán egyenest állott, s dalolt, forgott, pittyent az ujja, dobolt a földön ... (Pásztorének) Jött bátran a botos bálba s a vén mestergerenda alatt táncolt határszép Virággal. Lábuk alig ért a földre s járták az időbe nőve ... (Simon Virág) Esküllő mezején bondoraszó mellett táncra kelt hét legény s bő gatyájuk lengett. Hét pusztai legény, mind katonasorban. Nagy csizmájuk dobbant sárga virágporban. Táncoltak szilajon, s mindegyik nagyra nőtt, mintha be a földbe taposnák az időt. (Nyári tánc virágporban) E versbéli táncok is nyilvánvalóan többet jelentenek önmaguknál, értelmezésük azonban mégsem okoz különösebb gondot. Nehezebb a helyzet azokban az esetekben, amikor az ének, zene és a tánc alkalmi vagy szertartásos jellegű. E helyek és alkotások értelmezése máig lezáratlan, maga a költő is „furcsa”, egyedi esetekként említi ezeket: Este apám nagy tüzet rakott. S öt határról összejött tizenegy pásztor, három juhászné meg a Hold. És furcsa éji szertartás volt: kettő dalolt, kettő a halott dolgait számbavette, egy a kendőjét lángra vetette, s a többi bortalan, csendes ünnepet ült. (Pásztorének) Híres rokonom, Mados Imre, nagy csizmával, halálos ingbe járta az utolsó táncát Tamásdán kívül az erdőn, s éjjel, hogy csak a fák lássák. Táncolt, mintha muszáj vóna, mintha már holnap halódna. (Mados Imre) E szokások lehetnek esetlegesek, költői helyek, de ősrégiek is, sőt román hatásra is gyanakodhatunk. (Párhuzamként a virrasztók, a halottas táncok és a halálba önként készülők elvonulása említhető, de magyarázatnak ezek sem elégségesek.) Sinka kétségkívül egyik leghíresebb s ugyanakkor a legnehezebben értelmezhető alkotása az Anyám balladát táncol. A szakember egy rész táncballadát lát benne, 45
