Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 2. szám - Katona Imre: Néma népéről éneklő fekete bojtár (Sinka István költészetének népisége)

említ szegényes díszként; sőt ez utóbbit — betegség elhárítása céljából — olykor még az öreg pásztorok is hordták.

Régies jellegű a határban felállított, a tájékozódást megkönnyítő mutatófa, ebbe vésik bele a szerelmesek a nevüket; továbbá az olcsó kivitelű bodonkút (kivájt fatörzs a gyűrűje) és többször is említi a lóvontatta, régies sárhajót, melyet nem vízen, hanem latyakos talajon használtak. Mindezek nem éppen különlegességek, de ismeretük nélkül Sinka versei is csak kevéssé érthetők.

Hétköznapi, szegényes ételek (korpacibere, máié, kaszáslé stb.) szerepelnek az étrenden, fűszerről, italról és dohányról alig esik szó. Az étkezések többsége sem társas időtöltés, hanem a szó eredeti értelmében vett munkaebéd vagy vacsora, nagyon sokszor kint a szabadban.

Ünnepi szokást Sinka alig említ, kevés a gazdasági (kukorica- és tollfosztó, pásztorfogadás, költözés stb.) is, valamivel több viszont a családi; ez utóbbiak között a gyász- szál kapcsolatos szertartások dominálnak. Sinka világa itt is komor; ahogyan önmagáról írja:

S a lelkem, nem tudni, mért, bután ma is árnyakat keres ...

(Ördögpille pirosba száll)

Sinka költészetében mindenütt dominál a tragikum és a halálélmény, ennek megfelelően mind a műfajai, mind pedig a költői helyei is komorak, keservesek; költészetében sok a baljós előjel, a sötét kép és jelkép; a hiedelmek és látomások is hangsúlyosabbak, mint az életben, sőt ő még balladáit is babonás hangulatúvá teszi, holott a népköltészetben a ballada fő jellemzője éppen a demitizáltság, a hiedelmek fokozatos kiszorulása, másodlagos szerepe.

Sinka hiedelem- és látomásvilágának kétségkívül népi alapja van, azt azonban nagyon nehéz megállapítani, hogy költői intuíciójával mennyire viszi tovább. így pl. a világképében szereplő hét rétegű menny és a párosán sütő nap minden bizonnyal népi, ám a hét szivárvány már aligha, népdalaink is csak két (kettős, de később kék-ké torzult) szivárványról énekelnek.

A Sinka-i álom- és látomásvilág még komorabb és félelmesebb,, mint maga az élet; vajmi ritkán történik feloldás, még a vallás sem mutat kiutat, legfeljebb beletörődést és másvilági vigaszt. Sinka költői helyei is azt a néphitet sugallják, amely szerint az embersorsa megvan írva a csillagokban, kinek-kinek leáldozhat szerencse-, ill. élet-csillaga. A bajt, a betegséget és a halált számos rossz ómen, előjel jelezheti: uhu vagy kuvik szól, kutya vonít, erős és viharos szél fű, a kútból kicsap a víz, vér folyik a csapból, jérce kukorékol, váratlanul tűz üt ki valahol stb. Mindezeket Sinka is ,,óbabonák"-mk veszi.

A baj középkorias módon testet is ölthet: hazajár a halott, esetleg éppen a föld veti ki magából vagy be sem fogadja az átkozottat, néha pedig az egész temető felkél és megjelenik a faluban; máskor fellegként bolyonganak, lovon járnak, sőt újra testet is öltenek a különösen kegyetlen, beteglelkű gyermekekben. S/nkónál még az égi angyal is félelmes: varázslatára nagyot nő ugyan a fű, de a kiválasztott személyt elhagyhatja az árnyéka, ezek az angyalok különben nála boszorkánytáncot is járhatnak.

Sinka boszorkányai is nagyhatalmú, szinte mesebeli, szakszerűen szólva: természet- és nemcsak emberfeletti lények, akik kicsinyes falusi intrikák (pl. véres tejet ad a megrontott tehén) helyett inkább nagyobb feladatokra vállalkoznak: forgószelet vagy porfelhőt kavarnak és általában rossz időt hoznak; tűzvészt gyújtanak, megtréfálják a lakodalmas menetet és az átszállításra vonakodó révészt (saját ladikjával táncol) stb. E boszorkányok holló, lúd, kecske vagy egyéb állat alakját is fel tudják ölteni; ezenkívül jósolnak, rontanak-gyógyítanak, varázsolnak. Égből kitaszított lelkek, de S/nkónál még37