Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 2. szám - Antalffy Gyula: A „három város” a reformkorban

nyugati végében pedig hatalmasan magaslik fel a klasszicizáló későbarokk Nagytemplom. „A katholikusok főegyháza, több ezer ember számára lévén emelve, roppant nagy épület — olvassuk Vahot városismertetésében —, s újabb Ízlésű építészeti modora külsőleg belsőleg díszesnek mondható, kivált előrésze az erkélyes toronynyal együtt imposant tekintetet nyújt, csakhogy a torony alacsony födele nincs kellő arányban az egész épülettel.” A másfél millió téglából rakott Nagytemplom tornyának magas rézsisakja az1819.évi tűzvészkor olvadtan omlik le, s 1863-ig nem állítják helyre régi szépségében, ez az oka a Vahot által kifogásolt alacsonyságnak. Az Életképek városfestője — Szabó Richárd — csak azt sajnálja, hogy a roppant szentegyház épületek közé van szorítva két oldalán, „s nincsen olly szabad tere, mint homlokzatának, melly, kissé távolabbról tekintve, méltóságosan s valami nagyszerűen tűnik fel”. A Nagytemplom egyik oldalán az egyemeletes, egyszerű barokk homlokzatú plébánosház áll — két alkalommal is megszáll benne Kossuth —, a másikon pedig az ugyancsak egyemeletes, alacsony óratornyos városháza, melyet már a 40-es években Kecskeméthez méltatlannak tart az Életképek cikkírója: „A város jövedelmeinek forrása előttem ismeretlen; nem tudom sem bevételeit, sem kiadásait: de talán megbirná a pénztár egy a város nagyságához képest díszesebb épületnek létesítését. Több kisebb nagyobb városban megfordultam már, de mindenütt több csinossággal épített városházát találtam. Egyébiránt Kecskemétnek rendezett tanácsa van.”

Cegléddel és Nagykőrössel együtt Kecskemét is egy 1368-ból való oklevélben szerepel először oppidum, vagyis mezőváros megjelöléssel, s attól kezdve története szinte folyamatos küzdelem a viszonylagos szabadságot biztosító belső önkormányzat fenntartásáért, megvédéséért. Kezdetben több évszázadon át a királynék birtoka, később Hunyadiak, Wesselényiek és a Koháryak szerepelnek földesurai között, de korán megszerzi azt a jogot, hogy telkei után átalányban adózzon, s önigazgatásban élhessen. 1832-ben végül is egyösszegben megváltja a város hűbéri terheit, s ezzel felszabadul a földesúri függés alól, a „szabad királyi” rangot azonban nem sikerül megszereznie. A múlt század első felében Kecskemét elöljárósága a tizenegy holtig választott, állandó tanácsnokon kívül háromévenkint tisztújítás alá eső főbíróból, másodbíróból, egy fő- és egy aljegyzőből, egy fő- és egy alügyészből tevődik össze. (Az 1820-as években Katona József a tanács főfiskálisa; a Bánk bánt ekkor már megírta, városa történetén dolgozik, amikor 1830 áprilisában elragadja a halál. Töredékben maradt munkáját édes- apja, egy derék takácsmester adja ki „Szabadalmas Kecskemét Alsó Magyar Ország Első Várossá Történetei” címmel.) Az alsóbb rendű hivatalnokok között van három pénztárnok, két közgyám, egy számvevő, egy levéltárnok, egy belső biztos, egy szálláskészítő és több írnok. A communitás — amely „gazdasági és politikai tárgyak elintézésében javasló testület” — száz választott esküdt polgárból áll, akik között van egy fő- és egy alszószóló. A tanácsjegyzőkönyveket 1591 óta magyarul vezetik.

A városi rendőrség tagjait 1840-ben így sorolja fel a Társalkodó: 3 hites polgár, 12 egyenruhás hajdú, két előfogató, s egy útra ügyelő hadnagyon kívül van 22 tizedes, 13 egyenruhás őr, 11 lándzsás éjjeli őr s négy toronybeli felvigyázó. A puszták rendjére egy mezei biztos és hat lovas hadnagy ügyel; fegyverzetük kardon és pisztolyon kívül karikás ostor és fokos, mely utóbbi „régi eredetű magyar vívó-eszköz”. A rendőrség csekély létszáma ellenére is képes a „belbiztonság fenntartására”. Kisebb tolvajlások gyakran fordulnak ugyan elő, de nagyobb rablási, gyilkolási merénylet egészen ritka. „Kecskemét utczái nincsenek éjjeli lámpásokkal, sem csoportosan száguldozó lovasőrökkel ellátva, de azért az utczán sötétben járóknak, vagy a házi gazdáknak erőszakos és vérengző kirablása hallatlan dolog” — állapítja meg a Társalkodó munkatársa, aki átnézi a főbenjáró hatóságok jegyzőkönyveit, s azt tapasztalja, hogy „általányos számolással egy évre nem esik több 9 vagy 10 olyan gonosztevőnél, kik esztendős, vagy

13