Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 2. szám - Antalffy Gyula: A „három város” a reformkorban

nemzeti és társulási szellemet, amelynek növelése oly nagy fontosságú a nemzeti átalakulás e korszakában. Mind a két egyletben az iskolázottabb, tekintélyesebb parasztpolgárok tömörülnek, s valóban osztály különbség nélkül; a korábban alakult Olvasó Társaságot mégis inkább csak úri vagy nagy kaszinónak nevezik. „Ha idegen jő városunkba — olvassuk az 1845. évi Életképek Belföldi levelezés című rovatában —, első, hova szórakozni, időzni vezetjük, a casinó. Ez kettő van nálunk; úri: előkelőbbekből, és polgári: honorátiorokból, nagyobbrészt kézművesekből, kereskedőkből és mezei gazdákból álló.” A Pesti Divatlap 1848 januárjában népes és vidám városnak nevezi Nagy-Kőröst, s úgy érzi, hogy vérségi kapcsolatban áll a „kövér Debrecennel”. A társasélet két központjáról a G. F. jelzésű levelező csupa jót tud mondani: „Ezen város élénkségben, mozgalmakban vetélytársa más nagyobbaknak, és méltán. Van itt két casino, úri és polgári, e két testület közt azonban nem emelt a gyalázatos patriciusi gőg valami széles válaszfalat; mindegyikben olvasnak, pipáznak, kártyáznak, irigység és fondorkodás nélkül.” E két kaszinón kívül aztán nincs is más szórakozási lehetőség a városban, „Nagy-Kőröst még a vándorszínészek is nagyon ritkán méltatják figyel- mökre — jegyzi fel a Társalkodó. — Érzik a hiányt Nagy-Kőrös szépei is, azért voltak kénytelenek némellyek, az unalmas estvék eltöltése végett, estvénkint bizonyos helyen összegyűlni, s ős-anyjaik dicséretes szokásakint rokkához ülni, s ez által az úgy nevezett fonókát alakítni.”

A Társalkodó cikkírója Kecskemét felé indul tovább, de előbb még van némi mondanivalója a nagykőrösi fogadóról. A város kaszárnyát tudott építeni, mivel a lakosság megunta a katonaság szüntelen beszállásolását a polgárházakba, „de czélszerű, csinos vendégháza nincs, hol az utas magát kényelemmel elláthatná”. Amilyen vendégszerető az itteni lakosság, oly vendéggátolók a fogadósok és a kocsmárosok. Ezt a megállapítást az Életképek levelezője teszi a nagykőrösi vendéglő rendkívül magas árait kifogásolva, egyúttal azonban azt is felpanaszolja, hogy Kecskeméten az első fogadóban, vagyis az Arany Sasban nem talált embert, akivel magyarul beszélhetett volna. A vendéglősök a mezővárosokban is leginkább németek, s akad, aki még azt a fáradságot sem veszi, hogy magyarul tudó alkalmazottat fogadjon fel.

A három város legnagyobbika Kecskemét; Jókai „a puszták metropolisának” nevezi, Petőfi „hírős város” megkülönböztető jelzővel ruházza fel. A Duna—Tisza vízválasztójának keleti oldalára települt, s földrajzi helyzete a két folyó közti táj súlypontjává fejleszti a XIX. század elejére. A Pest—Szeged közti távolságnak éppen a felezőpontján alakul ki; ott, ahol az Európa északi részét a Balkánnal összekötő ősi nemzetközi kereskedelmi vonalat keresztezi a kelet—nyugati, ún. „sóhordó út”. Nem természeti adottságok, hanem gazdaságpolitikai tényezők határozzák meg települési helyét, a geográfus I. G. Kohl ezért nem tudja megérteni, hogy olyan vidéken, ahol sem folyó nem nyújtott alkalmat kereskedésre, sem hegy nem kínálkozott erődítésre, sem más körülmény nem adódott, amely egy nagyobb közösségnek valamiféle jelentős előnyt nyújthatott volna, miként tömörülhetett össze 32 000 polgár. A Duna—Tisza közén átutazó német földrajztudós a 40-es évek legelején ad hangot Kecskemét kialakulása fölötti csodálkozásának, pedig akkor már szépen zöldell a táj a város körül. Fran^ois- Sulpice Beudant francia geológus és minerológus, aki 1818-ban járt ezen a vidéken, még valósághű képet fest a kecskeméti síkságról, amikor azt írja, hogy teljesen terméketlen, nincs rajta más, mint fehér futóhomok, amelyet a szelek felkapnak és felhők módjára nagy távolságra elhurcolnak; de már Marmont tábornagy, Napóleon hadvezére 1834. évi alföldi útján úgy látja, hogy Kecskemét körül a földmívelés elég fejlett, a várost elsőrendű szántóföldek, kertek, gyümölcsösök veszik körül, a bennük termő almáknak messze földön jó híre van. Nem túloz tehát Csányi Jánosnak az 1840. évi Társalkodóban megjelent rajzolata, amely ekképp helyezi el Kecskemétet a tájban: „Ki a várost mint10