Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 12. szám - Salamon Konrád: Töprengés a népiségről - Kodály Zoltán nyomán
sokasága határozná meg arculatát, szemben a mai, Európában bárhol megtalálható épülettípusokkal. A képzőművészetek népiségének, népnemzeti mivoltának megteremtése több egymás mellett futó szálon indult el. Szobrászatban egyrészt a múlt század végi népi-paraszti ihletettségű kísérleteket követően (Izsó Miklós torzóban maradt életműve) a „magyar népi művészet csodálatos kincseiért”8 lelkesedő Medgyessy Ferencnek sikerült az elsők közt megteremtenie a „művészet nagy korszakainak tanulságát magába szívó, korával együttélő nemzeti szobrászatot”, mely „józanság és mértéktudás egyensúlyrendszere, mint volt a klasszicista építészet vagy Arany János költészete.”9 Medgyessytől eltérően a szobrászat népiségének bartóki-kodályi útját járták: And- rássy Kurta János, Szervátiusz Jenő és Boda Gábor. De Borsos Miklós és Ferenczy Béni is a népiség képviselőinek tekinthetők. Művészetükre — Ady költészetéhez hasonlóan — nagy hatással voltak egyes izmusok. Borsos népisége „a magyar múlt és a görög-római alapokon nyugvó európai tradíciók nászából született”10 pannon szellemben fejeződik ki. A kubizmustól indult Ferenczy „lényegében hasonló eredményre jutott, mint Medgyessy: a plasztika klasszikus örökségének új szellemű felelevenítéséhez”11—, ami ezen alkotók esetében nem más, mint a nemzeti sajátosságok és az európai törekvések ötvözésével megteremtett művészet, azaz a népiség. Közbe kell itt vetnem, hogy e néhány sornak nem lehet feladata a XX. századi magyar művészet minden ágának az általam értelmezett népiség szerinti áttekintése, csupán azok közül említek neveket, akik véleményem szerint a legjellegzetesebben példázzák annak egy-egy megnyilvánulását. A festészet népisége Munkácsy Mihály ifjúkori művei után Hollósy Simon, Mednyán- nyánszky László, Tornyai János, Koszta József, Nagy István munkásságával kezdett kibontakozni. Találkozni ilyen törekvésekkel Szőnyi István és Egry József festészetében, sőt azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy Csontváry festészetének üde, tiszta látásmódja a népi léleknek azt a betlehemes állapotát fejezi ki, mint pl. Kodály Háry-szvit- jének muzsikája. A festészet népiségének eddigiektől eltérő módját teremtette meg Derkovits Gyula, aki a századelő modern stílustörekvéseinek igézetében indult s — eltérően a bartóki- kodályi példától — népművészeti hagyományokat nem kutatott. Az ő népisége a városi proletárlét élményéből fakadt, illetve ezen túl — Fülep Lajost idézve — művészetének „nyitja a külső-belső elnyomásban van, nem, mint másutt, a nemzet vagy valamelyik osztály jó vagy rossz sorsában, hanem a nemzet életének magának, egzisztenciájának hosszú századokon át veszélyeztetett voltában, az örökösen az élet és a halál mezsgyéjén járásban, ami a nemzet nagyjainak és népének oly sokszor nem élménye, maga az élete volt. (...) Ennek a sajátos nemzeti hagyománynak folytatása Derkovits ... műve”, amiben „a nemzet elnyomott osztályának, nagyobbik felének sorsa azonosul a nemzet sorsával.”12 A festészet népi megújhodásának sajátos változatát ígérte a saját pályáját Kassák Lajos nyomdokain kezdő Vajda Lajos és Korniss Dezső vállalkozása. Miközben szembe akartak szállni a békés felületeivel mindent elleplező hazug piktúrával, rá kellett hogy döbbenjenek, ellenállásukhoz, mondanivalójuk kifejezéséhez saját múltbeli eszközeik és formanyelvük nem nyújt elegendő tartalékot. Ehhez már új — Körner Évát idézve — „Mély, tiszta forrásokra volt szükség, el kellett határolniok magukat az uralkodó magyar művészet terméketlen közegétől, hogy megteremthessék korszerű művészi programjukat. Az új forrás a népművészet, az új program pedig nem kevesebb, mint az alapvető nemzeti létprobléma megfogalmazása. Vajda Lajos egy 1936-ban írt leveléből idézhetjük ezt a programot: ’Abból indulunk ki, hogy tradíció nélkül semmit sem lehet csinálni, s ez a magyar körülmények között csak a magyar népművészet lehet, ami 94
