Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 12. szám - Salamon Konrád: Töprengés a népiségről - Kodály Zoltán nyomán

SALAMON KONRÁD

TÖPRENGÉS A NÉPISÉGRŐL - KODÁLY ZOLTÁN NYOMÁN

A XX. századi magyar szellemiség alaposabb megértéséhez nélkülözhetetlen, hogy a művészetek népiségének kérdését az eddigi felfogásoktól eltérő módon is vizsgáljuk. E rövid cikk nem vállalkozhat alapos elemzésre, csupán a monográfiát igénylő téma megvitatásához szeretne néhány töredékes gondolattal hozzájárulni.

Kiindulópontom Kodály Zoltán Néprajz és zenetörténet című írásának zárógondolata: „Nemcsak zeneéletünk: egész kultúránk két, egymással alig összefüggő külön világra szakad. Egyfelől az idegenből kölcsönzött, fordított, onnan gyarapodó magaskultúra, másfelől a hagyományban gyökerező népkultúra. Egyik a másikról nem igen akar tudni. Ámde igazi élet csak a kettő egyesüléséből terem. Szerencsés fejlődésé' országokban a magaskultúra a népkultúra egyenes folytatása. Ettől már elkéstünk. A népkultúra felnövekedését nem volt, nem lehetett türelmünk megvárni. A sebtiben behozott idegen kultúra azonban nem tudott eggyé válni a más gyökérből nőtt népkultúrával.

Pedig mégis erre kell törekednünk. (. . .) Csak úgy lehet termékeny az idegenből kölcsönzött magaskultúra, ha gyökeret tud verni a népkultúrában.

Majd ha lassankint eltűnik minden ellentét a magyar hagomány és külföldi gyökerű kulturális intézményeink közt, ha ezek a hagyományra támaszkodva igyekeznek azt a maga növése irányában továbbfejleszteni: valamikor mégis csak valósággá válik, ami ma még csak kevesek elképzelésében él: a szerves, egységes magyar kultúra.”1

Az így értelmezett népiség tehát fel akarja számolni kelet-közép-európai megkésettsé- günket, s meg akarja végre teremteni az egységes nemzeti műveltséget, amely más országokban — ismét Kodályt idézve — „fejedelmi udvarok árnyékában, hatalmas polgárállamok védelme alatt keletkezett. Nálunk az idegen uralkodóház nem fejlesztette a nemzeti kultúrát, sőt inkább minden erejével elnyomására törekedett. Az ország előkelői az uralkodóház szolgálatában és utánzásában idegen művészetet pártoltak, ha egyáltalán volt közük hozzá. A városok német polgársága sem teremthetett magyar művészetet.”2 Az előzmények ugyanakkor — a nemzeti függetlenségért és a társadalmi haladásért folytatott küzdelmek — sajátos helyzetet is teremtettek, amennyiben:

1. a hódítókkal szembeni ellenállás fokozta a nemzeti érzést, az etnikai tudatosodást,

2. a nemzeti önállóság és intézmények hiánya erőteljes etnikai tartalommal ruházta fel a népet, mint a nemzeti lét utolsó mentsvárát, 3. az idegen hatalmak és a velük együttműködő uralkodó körök által kettős kizsákmányoltságban tartott nép fogalma határozott plebejus vonásokat is kapott, s a népiség szinte megjelenésének pillanatában művészeteszményből a művészetek (elsősorban irodalom) területére szorult politikává is vált. így alakult ki az a politikai tartalmú népiség, amely tükröződik már a korai magyar nyelvű irodalomban is Heltai Gáspártól kezdve az első diadalmaskodó népi hősünket, Ludas Matyit megalkotó Fezekas Mihályig, s jelen marad benne szinte napjainkig.

A XVIII. században kezdődött el az a folyamat, melyet Horváth János: A magyar irodalmi népiesség Faludnál Petőfiig című könyvéből ismerhetünk, s melynek képviselői közül való az a Csokonai Vitéz Mihály, aki — Németh László szavaival — „egész Európát akarta utánozni”, de „az európai ízeknek ebben a népi átöntvényesítésében különbözik egész Európától.”3 (A népiség vagy népiesség megjelölésről szólva nyilvánvaló, hogy a Horváth János által használt népiesség alatt lényegében az írásomban értelme91