Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 12. szám - Tüskés Tibor: Ikertársak (Kodály és Illyés)

len portré, az ünnepelt arcképe; ez a rámutató, leíró jelleg a második és a negyedik logikai egység közé iktatott részben a leghangsúlyosabb: itt négyszer ismétli meg hangsúlyos, sorvégi helyzetben (mutató névmással és igei állítmánnyal együtt!) a harmadik személyre utaló névmást: „Ezt, ezt kereste ő”, „ezt rendezi ő”, „ezt hozza ő”, „ezzel jön ő”.

Kemény, határozott leütéssel, kétszeri figyelmeztető gongütéssel, két, egymásra rímelő, azonos hangterjedelmű szóval kezdődik a vers: „Föllendül ... s megzendül.. Karmesterpálcáról beszél a költő (kétszer is; másodszor külön említve a pálcát és a karmester-t), ami zenekart és énekkart egyaránt vezényelhet: a vers első, terjedelmesebb részében zenekart, zenekari mélyt, a második, befejező, rövidebb részben kórus-t emleget: Kodályt zenekari és énekkari művek komponistájaként, zeneszerzőként és karmesterként állítja elénk Illyés.

A zenekar szól, de nemcsak a zenekar ... A hangokban a történelem nyilatkozik meg; metaforikusán: „ami van körben temető”. Kodály zenéjében a magyar történelem van jelen. Még pontosabban: a magyar múlt és jelen tragikuma: „ami van /ó s fiatal!/ síri mező”, „ami volt sírba és sárba vesző”. A költő részletesen kibontja, megnevezi a tragikus múlt emlékeit (fordított időbeli sorrendben): Majtény, a Rákóczi-sza- badságharc bukása, 1711; Mohács, a török hódoltság kezdete, 1526; muhi, a tatárokkal szembeni sorsdöntő csatavesztés, 1241. A tragikus múlt emlékeit fölsorolással, irodalmi utalásokkal nyomatékosítja: „hősvértől pirosult gyásztér” (Kisfaludy Károly elégiája), „egri üszők” (Tinódi, Vörösmarty, Gárdonyi), „drégelyi várfok” (Tinódi, Arany János).

A második logikai egységben fordít egyet a gondolaton a költő: Kodály zenéje nem a múlt tragikus emlékeit, a jajt idézi (a tagadószót négyszer ismétli meg), hanem a reményt, az erőt (az utóbbi szót ugyancsak négyszer írja le), a jövőt, az életet, a hitet, a megváltást (az erő szinonimáit egyszer-egyszer említi). A karmesterpálca is átalakul: vasvesszővé, mely a temetőt veri (a metafora a három árváról szóló népballada sírt megütő, halottat támasztó vesszőjét asszociálja: „— Adok nektek három vesszőt, / Csapjátok meg a temetőt” — mondja a csíki balladában az árváknak „jó Szűz Márja”). És átalakul marsallbottá, az erő, a hatalom jelképévé. (A metafora tartalmát Illyés Kodályról szóló rádiónyilatkozata világítja meg: „Egy nép megmozdulását, győzelemre való szervezését valamikor a nagy hadvezérek erejének, bátorságának tulajdonította az utókor. Vagy a nagy politikus sikerét ügyességének, éleslátásának. Ma egy tudós az idején meglelt találmányával a legnagyobb fővezér. A politikában pedig a népek kifejezett vagy ki nem fejezett, de végeredményben így is ható akarata a döntő. Nagy kérdés tehát, hogy ki is neveli igazánból tettre, új feladatra a népet.”)

A költemény utolsó logikai egysége ismét ellentéttel indul: a karmester nemcsak ezt az egyetlen zenekart vezényli, hanem „egy népet, a magyart”: Kodály zenéje nemcsak a történelemmel, hanem a néppel való azonosulásnak is a kifejezője. A zenekar képét az énekkar, az együttes éneklés képe váltja föl: „családod, sereged, éneklő kórusod vagyunk”. Kodály egy népet, a közösséget tanította meg énekelni. Kodály igazi nagysága ebben van: a közösség formálásában, a példa erejében, tanító szerepében — mondja Illyés verse. A gondolatot prózában így fogalmazza meg: „Mindnyájan tudjuk milyen munkát végzett azáltal, hogy az egész magyar népet az énekre megtanította. Az ő nevéhez fűződik az, hogy népünk nemcsak az irodalmon át, és főleg nem az elég alacsonyan lévő utcai és kávéházi zenén át ismeri meg népének szellemét, hanem a saját torkán, a saját hangszalagjain át tudja élvezni, és tudatába fogadni azt az óriási erőt, ami egy népet össze tud tartani. Én szerény véleményemmel ebben látom Kodály Zoltán hjűhatatlan nagy nevelői munkásságát; remélem, fog hatni, éppolyan erősen, éppolyan halhatatlanul, ahogyan a zenéje.” Ennek fölismeréséhez, a példakép követéséhez

88