Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 12. szám - Fodor András: Kodály szimpózium Japánban

A szólókoncertek magyar privilégium voltak. Kodály Sarolta a Schubert, Schumann, Liszt, Debussy-dalok hatalmas íve után vezetett vissza bennünket az Elfelejtett melódiákig. Nem tudom, mikor szólalt meg otthon utoljára ilyen bensőséges fájdalommal a Kölcsey-sorok „Búsan csörög a lomb, mert fú szél, sűrűn dobog e szív, mert búm kél . ..” intonációja.

Lantos István szólóestjén a fiatal magyar pianisták iránti nagy tisztelet is ott sűrűsödött a tömött széksorok fölött. S kitörő ováció fogadta Bartók Zongoraszonátáját. A közönség csaknem fele huszonöt éven aluli volt. Ez juttatta eszembe; elmúltam huszonöt éves, amikor ezt a művet Budapesten először hallottam.

Ugyancsak nagy ünneplésben részesült a Helsinki junior vonósegyüttes. Két irányítójuk Szilvay Csaba és Géza már-már fantasztikus erejű hangzást, remek dinamikai váltásokat csal ki a hangszerekből. Nyilván az eredmény is gyarapítja zenepedagógiánk külföldi misszionáriusainak teljesítményét, ám a katonás effektusok — úgy éreztem — a zene lélegző szabadságát túlságosan rövid pórázon tartják.

Takao Nakamura bemutatóóráján a tanítványok vidám kedvességei tanítás játékos közvetlensége ragadott meg. A párhuzamos szekció húsz előadása közül csak Vikár Lászlóét, Herboly Ildikóét figyelhettem. Mindkettőt lelkes érdeklődés, jegyzetelő odaadás vette körül. Lendvai Ernő pompás lendületű, kitűnően illusztrált előadásának (Kodály és Bartók analízise) már csak azért is szíves tanúja voltam, mert valaha — több mint négy évtizede — közös gimnáziumi kórusban énekeltük Kodály műveit. A szoprán I. akkori újoncaként bizony nem sejthettem, hogy egyik kórustársam valaha majd a Háry, a Táncszvit, a Divertimento harmóniai elemzése után Japánban bizonyítja be előttem, hogy a pálmalevelek is az aranymetszés szabályai szerint sarjadnak.

Azazhogy bizonyos alaphelyzetek úgy látszik ismétlődhetnek az életben. Sárosi Bálint, kitől az Eötvös Kollégiumban először hallottam valamit az erdélyi hangszeres népzene sajátságairól, most (ismét kenyerestársammá válva) 300 hallgatóval együtt tanított — frappáns argumentumok egymásra feleltetésével — a Kodály-zenékben rejlő hangszeres magyar népzenei, műzenei inspirációk titkára.

Asapporói szimpózium újító próbálkozása volt, hogy az előadások sorában arról a költői hátországról is essen szó, melyet Kodály Balassi Bálinttól Weöres Sándorig zenébe emelt. E téma révén kerültem a meghívottak közé, voltaképpen abszurd feladatot vállalva. Mert hiszen el lehet-e magyarázni — méghozzá közvetítő nyelven — valamely ismeretlen médium ihlető fontosságát, szépségét? A Közelítő tél zengzetének nagyszerűségét például abban az országban, ahol a legilletékesebb hungarológus, Tokunaga jaszumoto professzor szerint verseink átültetése szinte megoldhatatlan probléma. A japán nyelv nem ismeri a hangsúlyos, vagy időmértékes verselést. Ámde egy lépést tenni az eddig foghatatlanba mégiscsak folytatásra, termékeny tűnődésre ösztönöz.

így voltunk mi, magyarok is a tradicionális japán hangszerek hallgatása közben, a kotó, a semiszen különös, bánatos húrzenéjébe, a pengető játékosok mosolytalan arcába mélyedve.

Sohase voltam még külföldi tudományos konferencián. A korábbi Kodály-szimpoziumokhoz nem tudom hasonlítani a sapporóit. Kevés joggal szólhatok arról, mit kéne netán másként csinálni. Ahol vártnál is több a vendég, ott, úgy látszik még a gazdag és szívélyes országban is takarékoskodni kell . . . Az előadások szinkrontolmácsolását azonban a mi szegényebb kelet-európai szomszédságunkban is rutinfeladatként oldják meg. Nem gondoltam, hogy az elektronikában oly híres—neves távolkeleti országban mindez költséges luxusnak számít. A szövegek angolul, japánul való teljes olvasata miatt sok hasznos idő veszett kárba.

Egyébként csak elfogódva szólhatok a vendéglátók személyhez szóló gondoskodásáról, mely Sappo- róból Tokióba, majd Kiotóból Niígatáig kísért bennünket. Úgy hiszem, Simon István volt az első magyar költő, aki Észak-Koreából látta a Japán-tengert. Kísérőink figyelmességének köszönhető, hogy én már fürödhettem is ebben a tengerben, s hogy a parti szélben, az akkor már körünkben tartózkodó Szokolay Sándorral együtt, megkóstolhattam a japán görögdinnyét, majd este, Niígatában a legalább húsz ételféleségből komponált búcsúvacsorát.

Eősze László, aki legtöbbet ügyködött értünk, azt vélhette extramomentumnak, hogy a Honshu sziget gyönyörű Balatonja, a Biwa-tó mellett, a lábtartós ülésű vonaton dedikáltattam vele legutóbbi Kodály-könyvét, én azt, hogy a niígatai repülőtéren magyarul szólított meg egy Japánba származott honfitársnőm, mondván, Sapporóban járt tanítványaitól hallott ottani szereplésünk jó híréről.

A szimpózium hat napját követőleg a tokiói magyar követség fogadásán (a száz éve született Bartókra is emlékezve) éreztük, hogy magunk is hasznos követségben fáradozunk, hogy Hani Kyoko fáradhatatlan tolmácsolása valóban a szellemi szálakat szövi szorosabbra Japán és Magyarország között. De említhetném, hisz közvetlenül a tárgyhoz tartozik, a sapporói búcsúünnepséget, amikor a vidám asztali áldások, köszöntők, páros táncok után, a különféle nemzeti csoportok jellegzetes bemutatkozása végén, a magyaroknak is ki kellett állniuk. Egyszerre csak kiderült, akkora szeretetteljes várakozás feszül körénk, hogy szinte megbénultunk tőle. Tudunk-e bárakármit együtt énekelni mi, akiktől a ceremónia méltó megszentelését várnánk? Végül Szabó Helga lélekjelenléte segített, rázendítve a dalra; „Tavaszi szél vizet áraszt . . .”

Talán ez volt az ösztönösen megtalált, illő válasz Kazuyuki Tanimoto invitáló levelének záró sorára; „The fresh summer wind in Sapporo is looking forward to having you here.”

69