Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 12. szám - Körber Tivadar: Kecskemét - Kodály városa
esze ágában sem volt kórussal foglalkozni, mesterének utasítással is felérő tanácsára szervezett énekkart a kecskeméti városi zeneiskolában. (Megbecsüljük-e az emlékét eléggé? Vagy meg kell várni az ezredfordulót, hogy róla is utca vagy intézmény neveztessék el, netán arcképe a város kirakataiban látható legyen?) Amit ő Kecskeméten Kodályért tett, az távolról sem volt helyi ügy: az egész ország zenekultúráját építette vele. A harmincas évek ősbemutatói, az előadások, a cikkek, a kórusélet addig elképzelhetetlen felvirágzása a szónak legnemesebb értelmében vett mozgalommá terebélyesedett. Zenei és egyszersmind politikai mozgalommá. Mivel kellett Vásárhelyinek az új magyar zene érdekében Kecskeméten megküzdenie? A közönyösökkel, a maradiakkal egyfelől. (Karnagy-elődje a Városi Dalárda élén is ezek közé tartozott, aki személyes „sérelmeinek” kicsinyes megbosszulásával sem átal- lotta hátráltatni az ügyet.) Másfelől a hagyományok hiányával, az előadóegyüttesek hangi-zenei felkészületlenségével. Ez sem volt kisebb feladat az előbbinél. A harmincas évek bemutatóinak nem, vagy csak alig volt szakmai háttere, a semmire vagy majdnem semmire kellett építenie, méghozzá micsoda épületeket! „Elképesztően sokat dolgozott Vásárhelyi a Kodály-gyerekkórusok sikeréért[. . .] Az illúzióktól mentes Vásárhelyi azt is sejtette, hogy a magyarnótázó, »édes-bús« dallamokhoz, lágy kuplékhoz szokott középosztály aligha nézi jó szemmel, ha valaki(k) megkérdőjelezi(k) ízlésüket. A különben indulatos, szókimondó karnagy saját és az általa ösztönzött cikkekben ezért hivatkozott újra és újra nemzeti érdekeinkre, hazafias kötelességeinkre, a sznobok leszerelésére, áttérítésére szánt külföldi — nyugati —elismerésekre, fővárosi szaktekintélyekre” — írja M. Bodon 1930-ban. Azt meg magától Vásárhelyitől tudjuk, hogy „ . . .a zeneiskolai énekkar tagjai az egész nyári szünidő alatt bejártak énekelni . . Lehetetlent nem ismerő erőfeszítéseinek eredményeképpen az 1934. évi Hírős Hét záróhangversenyén már a következő Kodály-művek szólalhattak meg ősbemutatóként a Városi Dalárda előadásában: Akik mindig elkésnek, Öregek, Jézus es a kufárok. Profi kórusnak való technikai-zenei feladat mind a három. Mondanivalójára, művészi kifejező erejére nézve pedig nem alaptalanul nevezte Vásárhelyi a három — egyébként különálló — művet a „magyar sors szimfóniájának: a magyar XX. század ciklikusan összefüggő, örök dokumentumának .. .” Jemnitz Sándor írta a Népszava 1935. március 12-i számában: „Vasárnap délután a Kecskeméti Városi Dalárda jelent meg Zeneművészeti Főiskolánkon, hogy a nagyterem dobogóján számoljon be nekünk hetvenöt éves munkássága legfrissebb eredményeiről^ . .] A kecskeméti vendégek ízes-zamatos magyar szövegkiejtése méltán ragadta el a szakértő dalosközönséget és karmestereket, a jelenvolt és rádió által bekapcsolt hallgatóságot. E siker titka: az átélés és kifejezésmód izzó ereje. [. . .]Külön dicséret illeti a vendégek kitűnő karnagyát, Vásárhelyi Zoltánt, aki pompásan egyesíti magában a szervező, betanító és előadó tehetség sokrétű kellékeit. Ez a karnagy szerves egészet alkot csapatával, együtt él vele, és nem csupán az élén! [.. .]Kodály Zoltán új karszerzeményei, szülővárosának, Kecskemétnek és Városi Dalárdájának íródott vegyeskarai szerepeltek a szép műsor középpontjában. Dörgő taps után került megismétlésre a „Jézus és a kufárok” című nagyszabású kórus. Drámai felépítése és a János-evangéliumból vett szövegidézete egyaránt általános hatást biztosítanak neki, mert minden őszinte jóigyekezetnek és minden nagyot akarásnak megvannak a maga terpeszkedő pénzváltói, akiket ki szeretne űzni eszméinek tiszta csarnokából.” Kodály és Kecskemét első igazi egymásra találása tehát a harmincas években történ* meg. És amint az elébbi idézetből is egyértelműen kiderül: kétoldalúan. A Mester 29
